A tulajdonjelek a népi műveltség sajátos kommunikációs folyamatának alapelemei. Általuk következtetni lehetett a hovatartozásra. A családhoz tartozás, vagy az oda nem tartozás jelölői lehetnek.

A sertéseket, teheneket általában nem jelölték, mivel csak egy-egy napra kerültek a közösbe.

"Tudtuk, hogy melyik állat a kié. Nem kellett megjegyezni. Az állatok hazajöttek maguktól, tudták, hogy hova tartoznak."

A tehéncsorda megalakulása előtt az állatokat kihajtották a legelőre. Az állatok hátsó felére B (Bácsfalu), T (Türkös), Cs (Csernátfalu) és H (Hosszúfalu) betűt sütöttek.

A juhnyájat, mivel tavasztól őszig a legelőn volt, ugyancsak megjegyezték. Egy családban ugyanazt a jelt használták, és az állatok fülébe vágták bele. A jel lehetett egy vagy több lyuk, különböző alakú bevágás vagy egy-egy darabkát vágtak le az állat füléből.

Az állatok homlokára különböző színű pontokat festettek ugyancsak a tulajdon kifejezésére. A jel hozzátartozott a családhoz, általában mindenki ismerte. A libák, rucák, tyúkok megjelölésére többnyire hasonló jelt használtak. A lábon lévő úszóhártyát vágták be vagy lyukasztották ki hasonló módon. A tyúkoknak a farkát vagy a szárnyát jelölték meg.

A malomba vitt zsákokra felvarrták a család házszámát. Ha többen laktak ugyanazon az udvaron, akkor a családfő monogramját is.

A szántóföldeken a föld határát kőrakásokkal jelölték.

Birtokviszonyok Zajzonban

Ragyogó őszi nap. A Brassót Tatranggal öszszekötő műút két oldalán, a Barca-mezőn mindenütt szorgoskodó embereket látni. Szedik a pityókát. Sok pityóka lett az idén. Jól termett a föld, „ha az ember megadta a módját". A föld...

A szülőföldhöz való ragaszkodás – konkrétan a föld birtoklását is jelenti. Az ember úgy érzi, hogy csak ott lehet igazán otthon, ahol van „valamije”: legalább egy darabocska szántóföld, amelyet megművelhet, ahonnan ősszel pityókát szedhet, vagy egy „kaszálócska", amely az állatainak télire kóstot ad.

Az elmúlt hetekben felkerestem néhány zajzoni gazdát, és birtokjoggal kapcsolatos kérdéseket tettem fel nekik. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen helye van ma a birtokjognak a zajzoniak tudatában, tudnak-e még adatszerűen beszámolni arról, hogy kinek milyen s mennyi birtoka volt a faluban.

Adatközlőim: Kajcsarácz Sándor (80), Buna Pál (78) és Taizs János (61) zajzoni lakosok.

Az általuk közölt adatok szerint Zajzonnak a kollektivizálás előtt közel 4200 ha szántóföldje volt. Ebből 60 ha a falu határában, a többi a Nagymezőn (Barca-mező). A falu mellett levő szántóföldeket „ma a cigányok bitorolják”. (Odaépítik a házaikat, mert létszámuk nagyon megnőtt az utóbbi évtizedben, saját földterülettel pedig nem rendelkeznek.)

Buna Pali bácsi mesélte („olvastam valahol"), hogy 1640-ben, amikor még csak 46 család élt Zajzonban, a falubelieknek csak 50 ha szántóföldjük volt, az is a falu határában. (Itt megjegyezném, hogy néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy múlt századvégi kiadvány, egy kis füzet, és ez a dokumentum azon „úrbéri pörök” ügyirataiból idézett, amelyek szerint a háromfalusi csángók pert folytattak a prázsmári és hermányi szászokkal az általuk bérelt földterületek elővásárlási jogáért. A pert meg is nyerték, és így jutottak a zajzoniak is szántóterülethez a Nagymezőn.)

Nehéz volt a gazdálkodás a szekeres időkben – bármennyire is hozzá voltak szokva a fuvarozáshoz, a szekerezéshez az emberek –, hiszen a megművelendő földek több mint 10 km-re voltak a falutól.

Zajzonban – s általában a csángó falvakban – nem volt nagybirtokos család, mint például Bodolán a Béldi grófok. A zajzoniak nem voltak földéhesek, de mindig megbecsülték a földet, nem herdálták el, s parlagon sem hagyták. „Csak a szükségletükre termeltek", s ehhez elég volt a félhektárnyitól a 3-5 hektárig terjedő szántóföld. A „nagyobb gazdáknak" is csak 8-10 ha földjük volt. Ilyen család volt Papp János családja Zajzonban, a Deák család Pürkerecen és a Csere család Tatrangon.

Kaszáló közel 640 ha volt a Zajzonvölgyében „18 km-re fel a Bodza-vámig, fel a Dang-havasig”. Történelmi szempontból is érdekes számadat: 1640-ben a zajzoniak kaszálói a Zajzonvölgyében a mai 15-21-es kilométerkő közötti területen voltak. „Ezt a részt 16 család kapta meg. Még megmaradt egy darab, amelyet elosztottak úgy, hogy az igénylők közül mindenki kapott 10-10 ár területet."

A kaszálók sem voltak túl nagy területek: 1-3 ha közötti területeket birtokoltak általában.

Az erdő – a falusiak tudomása szerint – mindig a község, az evangélikus egyház, illetve az állam tulajdona volt. Az egyháznak 67 ha erdőrésze volt.

A falusiak tavasszal árverésen „kivettek” egy-egy erdőrészt (parcellát), amelyről a megjelölt (lebélyegzett) fákat kitermelték. „A község és a nép is ebből élt."

A kitermelt fát az emberek ölbe vágták, saját szükségletre és eladásra is termeltek. „Brassóba fuvaroztuk bé, s ott eladtuk.” Az egyház erdőrésze „fenn a Szászpatakban volt, aztán cseréltek a községgel. Így kapta meg az egyház az erdészház mögötti erdőrészt, s ezt használta."

„A kultúrház is az erdőből épült. Az egyház minden évben kivágatott 40-50 öl fát. A kultúrház építésének idején engedélyt kapott, hogy 3 évig a dupláját vágathassa ki és eladja, hogy legyen pénz az építéshez."

Az egyháznak az erdőrész mellett még volt 38 ár szántóföldje és 5 ha kaszálója is.

Az iskolának nem volt sem erdő-, sem földbirtoka. „Valamennyi földet kapott volt a határon, de csak használatra. De azután az is néhány család birtokába jutott."

A Zajzonban élő román családok közül csak néhányan foglalkoztak gazdálkodással. 10-20 árnyi szántóföldjük volt. „Inkább mesteremberek voltak: szabó, pék, kovács."

A cigányok nem rendelkeztek soha földbirtokkal, nem gazdálkodtak. Pásztorok, seprű- és kosárkötők voltak. „Régebben nemigen, de most erősen lopnak. A határra már nem lehet semmit tenni, még a Káposztás-kertből (a temető előtt) is mindent elhordnak. Az erdőt is állandóan dézsmálják. Lopják a fát, s éjjel eladják a faluban. Az emberek megveszik, mert ócsun adják. Sokszor még bé es csapják a falusit, mert hitvány ágfát hoznak. Nekik nincs törvény, nem kell cédula se az erdőre. Ha meg es büntetik, hiába, mert nincs miből megfizessék. Pénzük nincs, mert elisszák, csak a sok gyermek. De hát hiába, szegények ők is, s meg kell éljenek valamiből. Ők es emberek..."

A régi, valamikori fürdőre úgy emlékeznek a falusiak, hogy az a Tompa családé volt. „A melegvizes fürdő, a Sétatér melletti is, és fenn a Lobogóban a hideg fürdő is az övéké volt.” A Tompa családé volt az erdő a Sétatér mellett, fel a Muszkaasztalig. A borvízforrások közül volt olyan, amit sokáig a falusiak használtak. Aztán „béfogták és egy Constantinescu nevű bukaresti ember töltötte üvegekbe. Ez még a II. világháború előtt volt. Jelenleg is egy idegené a borvíztöltöde."

Szomorú története van a valamikori „fényesnek", a szép Concordia szállónak. A múlt század közepén épült, sokáig a Sipos (Bereczki) Anna tulajdona volt.

A II. világháború utáni államosítást követően pionírtábor és üzlethelység, majd iskolaépület lett.

Az 1977-es, majd az 1989-es földrengés megrongálta az épületet. 1990 óta üresen áll, teljesen tönkrement, bár a legutóbbi tulajdonos leszármazottja már visszaperelte.

Ami a birtokviszonyok jelenlegi állását illeti, azt Bacsó Ildikó tanárnő Zajzon kismonográfiája című dolgozatából idézném:

„1989-ben a falu birtokában összesen 4824 ha szántóföld volt, amelyből 3033 ha magánszemélyeké, 1791 pedig az államé. 1994-ben a helyzet a következőképpen változott: összesen 5.710 ha szántóföld tartozott a faluhoz, amelyből magánszemélyek tulajdonában volt 4154 ha, az állam birtokában 1556 hektár."

A helyzet azóta nem sokat változott.

Ezúttal köszönetet mondok minden kedves adatközlőmnek – Pali bácsinak, Sándor bácsinak, János bácsinak – a segítségért.

Bartha Judit