Horger Antal gyűjtéséből

Csángó népmese

Hol vót, hol nem vót, miég az Óprinaráncán ës túl vót, de lakott ëccër két özvegy asszon két taluban s annak vót ëgyiknek ës ëty fija, s a másiknak is. Elindultak üők, hogy keressenek ojan hejët, hogy szolgáljanak ëgyütt. Elmënnek ëgy városba és ott vót ëggy öreg asszon, a kapuba állott. Kiérdëtte : Hova mëntëk fijaim?

- Mink bizon elmënünk szolgálni, kenyerët keresünk öreg özvegy anyánknok.

- Gyertëk hëzzám, mer ién mëkfogadlak, oan nagy dógot se adok nektëk. Van nekëm ëty tehen; azt üőrözze az ëgyik, a másik addig az ëstállóból a ganyét takariccsa ki.

Másnap a küsebb legén kihajcsa a tehent a legelüőre. A hogy a városból kihajcsa futni kezd a tehén, utánna a legény. Addig futnak, hogy mindakettő hobba keverëdik. De a tehent mégës úgy megüőrzötte, hoty haza nem tudott futni.

Estére haza hajcsa a tehent. Kérdi a másik: Hát ëcsém, hogy viseli az a tehém magát?

- Abbizën bátyo, nagyon jól viseli az a tehém magát. Mer ahogy a városból kihajtod, minnyá lefekszik, egész nap úty fekszik. Tés tudnál ëlegët aludni mellette, de nagyon vizes a hej, azér nem tucc lëfeküdni. Hanëm te juó erüős vagy, kössünk rád ëggy juó nagy mosó padot, a hátodra, hoty tuthass heverni.

Fël ës kötték másnap a hátáro és kihajcsa a tehent. Ahogy a városból kihajcsa a mezüőre, futni kezd a tehen, utánno a legény, hogy a hob szotyogott lë mindakettüőről, de mégës megüőrzötte úgy a tehent, hogy haza nem eresztëtte.

No most má haza mënnek. A kapun elig iér bé, aszongya: no ién ëcsém, ién többët nem üőrzöm eszt a tehent. Hoty te ingem ugy mektromfoltál, aszt se felejtëm el. Ingem fizessën ki az asszom, mert ién többët itt nem ülök.

- No de ién se! - mongya a küssëbb.

Hát ahogy igy osztakoznak, mëkhajja az öreg asszon. Aszongya: Gyertëk bié, hoty fizesselek ki, mer miég ijen szolgájim nam vótak, akik a tehent ugy megüőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe ëgy naty szuszák félig aranyval. Vëgyetëk magatoknak amennyit teccik.

De most ëgyik sem akar bémënni. No most már mégës bémënën a küssëbb. Elkapja a zsákot, tőtt ëgy vékányi aranyot, de üő és bébújik a zsákbo és fëlnyujcsa a zsák szádát.

A nagyobb mëkkapja, nem ës ügyeli, hogy mi vam benne, kihúzza, fëlvëszi a válláro, fut vélle ki a mezüőre és oda lëdönditti a zsákot.

A küssebb legény a zsákbo aszongya: Lassan koma! az ódalom maj bétörted! 

Avval kikőlt a zsákból.

S hogy kikőlt a nagyobb osztég elalutt. No csak azt várta a küssebb. Felvëtte az aranyot a hátáro s elvitte az erdüőbe.

A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmenën a városba s vëszën magánok ëty szivu ostort és a végire ëty sejëm csapot. És sziép hódvilágos éccoka vót. Elindul ő ës, és eliér abba az erdőbe. Kezd igën, igën rittyëktetni, mintha hat ökröt hajtana. És kiájcsa: Hi, Rëndes, Csëndes! mintha igazi naty terit vinne a szekerin.

Mëkhajja a kissëbb legén és elé mënën oda és kiërdezi: Bátyo nem vinne el, ety kevés terim van?

- Én biz elviszëm, csak hozza ide.

Oda viszi és akkor lásso, hogy az az ő pajtáso, akivel az aranyot együtt szolgálták.

- No ahogy a fene ëtt vóna mëg, hogy ugy mëktromfoltál!

Most már együtt viszik haza a pénzt. De hoty szovam ne felejtsem, a kissebb ugy a tëmplom mellett közel lakott, mint ide, në, Fejér Gyula tisztëletës ur, a nagyobb mëg mint ide Zajzon. Aszongya a nagyobb, hogy ëste, ha mëggyujtják a gyërtyát, el fog jönni, hogy osszák el a pénszt, és aszonta, hogy vigyék el a tëmplomba, hogy ott osszák el. De hogy a nagyobb haza mënt, a küssebb az aranyval a szomsziédba mënt és ott ëgy rakás bakóc vuót és az alá bébujt.

A nagyobb mikor bëjött, hogy elosszák a pénszt, a küssebb már el volt bújva. Kérdi a nénjétől: Ugyan hova mëhetëtt?

De az aszt mongya : Én nem tudom, mer hogy te lemëntél, é ës elmënt minnyár.

Kapja magát a nagyobb és üő ës oda mënt a szomsziédba. Hányni kezdi a bakócot és bömbölni kezd, mint a bika. Eccër a kissebb mëgjedëtt és a bakóc alól kezdi mondani, hogy: Hó bika, hó bika, hó bika!

- Ne hó bika, hanem gyere és hoszt ki a pénszt!

No most má kihoszta a pénszt és elmëntek a tëmplomba. Mëggyujtották a gyërtyákat. Mikor a pénszt majd mind elosztották vóna, hát ni, tizenkiét tolvaj is odamënt vót, hogy a mit raboltak, osszák el. Mëgjett a két fiju s a nagyobb magát fëlfeszitëtte a falra, s a küsëbb bebujt a székëk alá. A tolvajok nagyon mëgörültek s a sok aranynak, a mit ëzek otthattak.

Mikor má maj mind elosztották a pénszt, a tolvajok kapitányik aszongya: Tënnap vëttem ëty kardot. Mëkpróbálom ebbe a hóttestbe, hogy lám, hogy vág-e?

Akkor az mëgjedëtt, a mejik magát mëkfeszitëtte, fëszökött s aszongya: Amennyi halott a világon, mint kejën fël!

A küssebb a székëk alatt dörgetni kezd, s ugy mëgjettek a tolvajok, hogy mind elszalattak.

No most már pénz nekik elég maratt. De mikor már mind elosztották vóna, a küssëbbnek ëty krajczárval kevesëbb maratt, ezën asztán juól hajba kaptak.

A tolvajok kapitányik asztmongya a tolvajoknak, hogy egy darabig futtak, hogy ëgy mennyën vissza közülik s nézze mëg ha nincsënëk sokan a halottak, mënnyenek vissza és vëgyék el tőllik a sok aranyat.

A tolvaj odamënt és békukucskált az ablakon. Mëglássa a nagyobb legén, kikapja a sapkát a fejiből s aszongya a küssebnek  Më, mer e megér ëty krajcárt!

Avval mëgjedëtt a tolvaj ës futott vissza a többihëz. Aszongya: Csak fussunk, mer annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre ëty krajcár!

No mostan már hazamëntek a fiuk s ojan nagy gazdák lëttek belőllik, a mijen többët nem lëhet találni. Mëgnősültek, boldogul éltek ës májég ës élnek, ha mëg nem haltak.

(Horger Antal gyűjtése, elmesélte Veres István, Pürkerec.)

*

A kötetben A tréfás legények címmel jelent meg. Ezt a változatot nem sokkal a gyűjtés után közölte volt Horger Antal a Brassói Lapokban. Azért tartom érdekesnek a mai olvasó számára, mert a kötetben közöltnél hívebben követi a hétfalusi magyar nyelvváltozatot, noha olvasás közben érezzük, hogy a korabeli lapnál sem a szedő, sem a korrektor nem ezt az anyanyelvjárást beszélték volt. (H. Gy. megjegyzése.)

Édesapám keresztelője

Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé. Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.

Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafalé. Három csíki cséplő úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felekedt, de a szalma lehullott a földre.

Mondom nekik:

- Jó napot adjon isten, kárbacséplők!

Azt mondják nekem:

- Isten hozott, fejetlen láb!

Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem a bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy jöjjön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam) annyit.

Mondta, hogy:

- Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, süssünk egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.

Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre: elérek a malomhoz.

A malom nincs odahaza, elment eperért.

No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy fekete csíki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.

Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës madár beléköltött. Felhágtam a fára hogy a kiszedjem a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt: úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.

Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribicekötéllel ëssze volt kütve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mind a kettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom magamat.

Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most elrepülni tudok. Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi halat kiütöttem belőle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse tudták elhordani. Csóré cigánygyermek, a kinek inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.

Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gaydaszonyhoz, elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba, s adott egy zsiribicekötelet, kössem össze az ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig a kocsmában többet ült, mind otthon, s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:

- Miféle gyermek ez?

Azt mondja:

- Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.

Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:

- Most gyere fiú, egyél! - s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbáccsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit egyem.

Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem erőltetett táncolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok táncolni, de a kólbáccsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a zsiribicekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.

- No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?

De míg a gazda a kólbácsot előszedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát csiklában levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.

Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénebugjának a tetejére, hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:

- Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?

Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:

- A ki fenn van. (T.i. Isten)

Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondottam:

- Majd apád!

Avval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.

Ezt a hétfalusi csángó mesét Horger Antal gyűjtötte Tatrangon.

Mátyás királnok vuót ë hü szuógájo. Iés kikütte jaz országut mellié, ahunn vuót ë küő iés aszonta:

- Minden embert, a ki jaz országut mellett jár, kericcs oda, hogy nyujzzák mëg a követ, met jez a királ poroncsolatja iés a királ akaratja.

Sok embërt odakeritett, de mindamennyi a vállát hujzogatta.

- Mit csájjunk, hoan nyujzzuk mëg?

Ëccër ë sziékël embër ës mënt arrafele a liánávol. Ëccër aszongya a liánocska, hogy ott szokotálnak:

- Apám, mënj fël Budára Mátyás királni, iés mommeg, hogy eliébb viétesse a küőnek viérit, esztán megnyuzzuk.

Ëccër aszongya Mátyás királ a sziékëlnek:

- Hát te honnét tanuótad jeszt, te sziékël embër, hogy ién eliébb viétessem viérit a küőnek? Te furfangos embër!

No, mongya, hogy ë liánocskájo vagyon s a mongya. No, hogy ammonta, adott niéki kiét divuót s ëggy csumuó piénzt.

- Vidd el jeszt a liánodnak, ültesse el. Mikuó megnüőnek a divuók, há akkuó jüőjj fel hëjzzám.

De hogy odavitte, a liánocska ëccëribe fëltörte iés mëgëtte a divuókat. No, mongya a sziékël embër:

- No, most adott neked Mátyás királ bajt eleget.

Avval mind elterültek jaz embërëk onnat a küőtüől, met nem këllëtt megnyujzni.

Egy idüő mulva aszongya a lián jaz apjánok:

- No mënny fel, apám Mátyás királni, s mommeg neki, hogy mán kifejlëttek a divuók.

E vuót a kiét csëcse a liánnok.

Akkuó adott a sziékël embërnek kiét kendërt Mátyás királ. Monta, hogy a kiét szál kenderbüől csájjon füőkötüőt a királi rëzëdënciának. Esmët adott a sziékël embërnek ëggy csumuó piénzt, iés a sziékël embër jaszt a kiét szál kendërt vitte hajza a liánánok, hogy csájjon füőkötüőt.

- Immán adott a királ bajt nekëd eleget, te lián.

De a lián látott jaz udvaron kiét hajokot. Fëlvëtte.

- Vidd el a királnok, s mommeg neki, hogy csájjon ebbüől ëjsztovátát, csüőllüőt, vettiélüőt, fejtüőt, hasolluót s akkuó csálok neki füőkötőüt, a mënnyi këll.

Monta Mátyás királ a sziékël embernek ojsztág, mikuó jasz a hajokokot hëjzzávitte:

- Mommeg a liánodnak, ha ujan okos, akkuó jüőjjön hëjzzám: se uton, se utfiélen, se öltëzve, se csuórién, s ha ujan sziép arculatja vagyon, mëg ës vëjszëm - me Mátyás királ akkuó miég nüőtlen vuót -, hojzzon ivándiékot, s ne ës, köjszönjön ës, ne ës.

Ëccëribe a lián fogott ë verebet, jaz jaz ivándiék, mikuó a királni iért, akkuó elerejsztëtte. Meghajtotta magát ëggy kicsit, de nem szuólt ëggyet ës. Jaz apjánok vuót ëggy nagy háluó, abba mënt a királ elibe. Jaz apjánok vuót ëggy szamár, annak mëgfogta a farkát iés mind a szamár mëntin mënt. Há nem jaz ország utján jüőtt, hanem a szamár nyomábo.

De irtuó sziép fejiérniép vuót. Ëccëribe megcsuókolta, kejzet fogott, mëgmátkásottak, mëglëtt a nagy bál. Ujan bál vuót, hogy a Duna vijze akkuó válott borrá, mikuó Mátyás királnok a lakadalma vuót.

Nagyon juól iéltek ë darabig, mig uj hájzosok vuótak. De ëccër lett ë sokadalom abba a városba, Budán. Amint a szekerek ëjsszegyuruójztak, ë szëgén embër kancájo erüőst csitkuózuó vuót. Lefekütt s mëgcsitkuójzott, iés ë más embërnek a szekere alá nyomta ki a csitkuót. Mikuó a szegién embër mëglátta, hogy a kancájo mëgcsitkuójzott, ki akarta hujzni a csitkuót a szekiér aluól, de a nem ëngette, aszonta Mátyás királ ës, hogy a szekiér alatt vuót a csitkuó, akkor a szekiér csitkuójzta, s nem a luó.

Ugy mëgbusulta a szegién embër magát, no de kijüőnek onnat a törviényhájzbul, iés üő bijza hallotta, hogy a királnié miég okosabb, mint jaz ura, iés szokotálja, hogy biémënën iés kiér tanácsot. Biémënën a Mátyás királ felesiégini iés elpanajszolja baját.

- Uó te szegién embër, láccik, hogy szegién embër vagy! Mënny el iés keress ë háluót iés ë gübülüőt. Mënny ki a mezüőre, iés ott a homokba szurd a gübülüővel iés csálld, hogy halájszol a háluóval.

Ugy ës tëtt a szegién embër. S a királ meglátto iés biéhivatta, hogy micsa szamár embër, hogy a homokba halat keres. Aszongya a szegién embër:

- Bijza nincsen, de a szekiér ajjának sincsen csitkuó!

- Uó, te szegién embër, tom, hogy a felesiégëm tanácsolta jeszt, no de nem baj, lëgyën abba, vijsszarëndëlëm nekëd a csitkuót.

De avval a királ ugy megharagudott, hogy a felesiége mié adott ujan tanácsot a szegién embërnek. Biémënt a felesiégini, monta, elpuccoljiék, a királi iéletben a nap mëg ne tüőkkedje többié.

- Nem bánom, el ës mënëk, csak ëngedd mëg, hogy a mit szeretëk, kedvelëk, el ës vihessem magamval.

- Jaszt juószivvel mëgëngedëm - monta a királ.

Avval elküőtöjzött a felesiége. Tutta, hogy jaz urának ujan szokása van, hogy östve lefekszik a paplanyos ágyba iés ott elalszik. Akkuó niégy embërvel odamënt, iés a paplanynak a niégy szëgit megfogatta iés elvitette a királt ës oda, ahova üő kötöjzött, ëggy bándoros ablaku hájzbo. Mikuó huónap mëgiébredëtt, s látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, aszongya:

- Mija?

Aszongya a királnié:

- Te mëgëngetted, hogy elvigyem, amit legjobban szeretëk, hát elhojztalak magamval!

Esmënt mëgcsuókolták egymást, iés máig ës iélnek, ha mëg nem haltak.

(Veres András, Pürkerec, 1890)