Egy
kézcsók
I.
A Calasantinum-fiúnevelde
régense, az én időmben, páter
Bagaméri volt; egymás közt
csak Baginak hívtuk őt. Viseltes reverendájában,
kampós polipos orrával, csupasz
nyakával sötétszándékú
vén keselyűhöz hasonlított.
Járásának vízkóros
nehézkessége, arcának és
hangjának sajátszerű szigorúsága,
az első pillanatban, mindenkire a félelmesség
benyomását tették. Azt, hogy
apró, szúró tekintetű
szemeinek egyikében a szívjóságnak
s az irgalomra való hajlandóságnak
szelíd fénye csillogott, riasztó
külseje miatt alig vette észre valaki.
Mintha a keselyű-ember ezt a szemét
szelíd galambtól örökölte
volna.
Márián Regináld
ötödik gimnazista volt, amikor a nála
idősebb osztálytársaival: Kaufmes
Ádival először került a
Bagi szemei elé az intézeti irodában.
Láttára összeszorult a szíve,
úgy megijedt tőle. - Óh Istenem!
Ez tehát az igazgató úr?!
Olyan, mint egy sárkány, sóhajtotta
s el szeretett volna szaladni e rút ember
elől, vissza a faluba, a szülői
házba. Sokkal rettenetesebbnek, sokkal
zsarnokibb külsejűnek találta
Bagit, mint ahogy leírták neki.
Valósággal iszonyatot érzett,
ha az arcára nézett s a félelemtől
remegtek az ajkai, amikor neki kezet csókolt.
Talán kezet sem csókolt volna, ha
otthon ezt a lelkére nem kötik.- "Alázatos,
becsületes és szorgalmas légy
kis fiam s ne felejts mindjárt az első
találkozásnál kezet csókolni
annak a jó igazgató úrnak.
Neki köszönheted a stipendiumot. És
máskor is, ha erre alkalom nyílik,
kezet csókolhatsz neki. A fellebbvalók
ezt nagyon szeretik, - s akkor a jó Isten
is megsegít." - Most is megcsendültek
a füleiben édes atyjának e
búcsúszavai, amelyekből egy
bölcs parancsot vélt kiérezni
a szíve. Majdnem kétszer is kezet
csókolt Baginak. Úgy meglapult előtte
félelmében, mint pipiske a vércse
megpillantásakor. Mintha ez a csúf
pap a vérét akarná venni.
Pedig páter Bagaméri
igen nyájasan fogadta őt; a többi
fiúnál sokkal nyájasabban.
Homlokon csókolta; tudakozódott
a szülei után; folyton "kedves
báránykám"-nak szólította
őt s végül a "cubiculumba",
a protekciós szobába internálta,
az úri gyerekek közé, ami az
intézetben kitüntetés számba
ment.
Kaufmes Ádi ezalatt zsebretett
kezekkel, hetyke fejtartással, szepegés
nélkül várta a sorát.
Amikor pedig Bagi elé lépett, éppen
csak megbiccentette a fejét. Nem csókolt
kezet. Egész viselkedésében
volt valami kihívó elbizakodottság,
kérkedő vásottság. Mintha
csak a Bagi szemébe mondaná: - Vén
kappan, azt hiszed, hogy megijedek tőled?
Nekem ugyan egy cseppet sem imponálsz!
De nem is kapott csókot a homlokára.
Bagi mindjárt lejómadarazta; tizenhárompróbás
gazembernek titulálta s megjövendölte
neki, hogy nem sokáig eszi az ingyen friss
cipót. Alig bírt szavakat találni,
hogy felháborodásának kellő
kifejezést adjon. - Te, te utcaneveltje...
Tanulj Máriántól illemet
- szólt, s Regináldra mutatott,
aki a szoba egyik sarkában szerényen
meghúzódva hallgatott.
A példákkal való
nevelést tartotta Bagi a legjobb pedagógiának
s a legnagyobb mohósággal vetette
rá magát minden alkalomra, melyből
valamely tanulságot kimutathatott... Kaufmesnek
azonban nem valami nagyon imponálhatott
Márián, mert fitymálólag
nézett végig rajta. Végre
is Bagi, igazgatói sújtó
hatalmának éreztetéseként,
a múzeumba dugta őt, az udvari kaszárnyaszobába,
a közönséges elemek közé.
- Bánom is én! - vetette
oda Kaufmes gúnyosan. De ugyanakkor haragtól
szikrázó szemei azt is mondták
Máriánnak: - Hízelgő,
nyomorult. Majd kitúrlak a cubiculumból.
Várj csak! Csak úgy félvállról
köszönt Baginak s kifelé indult...
Bagi azonban, mintha hirtelen egy
jó ötlete támadt volna, még
az ajtó küszöbétől
visszahívta őt. - Kemény, nyers
legényke. Talán ilyen a lelke is.
Rendőrnek, kémnek való anyag.
Jól kellene vele tartanom; még hasznát
vehetem - tűnődött magában,
még egyszer végigmustrálván
Kaufmest... Olyan nehéz is volt a fiúnevelde
kormányzása! Hatvan vásott,
neveletlen kölyökre felügyelni
nem kis feladat. Egy öreg, vízkóros
páternek pedig valóságos
mártírium. Nem csoda, ha súlyos
munkájához, a nevelés magasztos
célja érdekében, segítőtársakat
keresett.
Regináld hamarjában
nem is tudta kellően értékelni
azt, hogy a cubiculumba került. Hogy a cubiculum
egy barátságos, csinos, utcai szoba,
amelyben csak négyen laktak s valamennyien
jó családbeli, úri gyerekek
- míg a múzeum egy ódon,
szürke udvari helyiség, melyben vagy
negyvenen, a "csizmaszagúak"
szorongtak, nem is vette észre. Ez is szoba
volt, az is. Egymástól csak a közös
hálóterem, a dormitorium választotta
el. A cubiculisták is tanulók, a
múzeumbeliek is; egy cipón, egy
koszton élnek; egy levegőt szívnak.
Mi tehát a különbség közöttük?
Semmi... A múzeumba is éppen olyan
szívesen ment volna. - A fő, hogy
jól tanuljak, hogy becsületes legyek
s ne feledkezzem meg a nagyságos igazgató
úrnak tartozó tiszteletről
- gondolta magában.
Annál jobban érezte
Kaufmes a történt megkülönbözetést.
Alig várta, hogy Regináldot képzelt
örömében megzavarja, enyhítvén
ezzel szívének izzó irigység
szülte keserűségét.
- Nos Ragály úr, hogy
esett a kézcsók? - támadt
rá mindjárt első nap a refektóriumban,
a többiek előtt. - Egy százasért
sem csókoltam volna meg azt a büdös,
nagy kezét. Pfuj! Máris behízelegted
magad. Jól kezded; nagyon jól; mondhatom.
Még meg fog tenni spiclijének. Meglátjátok…
Úgy vigyázzatok!
Valamennyien hangosan kacagtak Regináld
elkeresztelésén... Ragály!
Ragály! Ilyen pompás gúnynevet
csak szellemes agy szülhet. Hiába,
csak nincsen párja Kaufmes Ádinak!
- s vidáman fecsegve ünnepelték
őt, a "mester"-t, a vezért,
amivé őt e percben csaknem közös
érzéssel kinevezték. Az egész
ebéd alatt csak reá figyeltek; az
ő szavait lesték, bámulták
a vicceit és szójátékait.
Szörnyen imponált nekik, már
csak azért is, mert megtudták róla,
hogy egy más intézetből, ahol
egyik tanárával "önérzetesen"
szembeszállt, mint ismétlő
diák került a Calasantinumba. Már
tapasztalt legény! Ismeri a fiúneveldék
titkait, a tanárok és igazgatók
gyengéit s erő, bátorság
van benne, akinek védőszárnyai
alá jó lesz behúzódni
a járatlan, a szülői várból
a nyílt életbe most először
kikerült félénk csecsemőknek.
Ösztönszerűleg bámulatteljes
respektussal néztek fel reá, míg
Regináldot, aki az asztal végére
került, csak sajnálkozva emlegették.
Alig törődtek vele. Anélkül,
hogy alapos okuk lett volna rá, máris
gyanús embert láttak benne, akitől
Kaufmes szerint, már kezdettől fogva
jó lesz óvakodni. Ebéd végével
teljesen megfeledkeztek róla. Mindnyájan
Kaufmes köré csoportosultak s úgy
vonultak ki az intézeti kertbe, a hatalmas
tölgyek s százados fenyőfák
alá, labdarúgósdit játszani,
amíg szilenciumra harangozni fognak.
Regináldot senki sem hívta.
Pedig de szívesen ment volna ő is
játszani! Egyedül magára hagyták
a fehérre meszelt árkádos
folyosó nyirkos árnyékában...
II.
A fehérre meszelt árkádos
folyosó nyirkos árnyékában
ezután is gyakran lehetett Regináldot
látni egyedül, elmélázva
s tűnődve furcsa helyzetén, amelybe
Kaufmes szavai sodorták. Minden ajtónyikorgásnál
vagy nevének elhangzásakor ijedten
összerezzent s félve maga köré
nézett: vajon nem Bagi közeledik-e,
nem őt szólítja-e? Az első
találkozáskor is rettegett tőle,
de akkor csak a félelmetes igazgatót
látta benne, aki megdorgálhatja,
megbuktathatja és kicsaphatja szüleinek
kárára és nagy bánatára.
Ennél a félelemnél azonban
fojtóbb és kínzóbb
volt az az érzése, amelyet benne
Bagi iránt Kaufmes gyanúsító
nyilatkozata keltett. A szigorú régenstől
való félelem úgyszólván
semmi se volt ahhoz az iszonyathoz képest,
mely elfogta lelkét annál a feltevésnél,
hogy ugyanaz az igazgató spiclijévé
szándékszik őt tenni, besúgásra,
árulkodásra fogja őt kényszeríteni,
mit sem törődve, hogy ezzel erkölcsileg
megsemmisíti őt az egész Calasantinum
előtt. Ösztönszerűleg kerülte
Bagit; amikor pedig elkerülhetetlenül
találkozniuk kellett, azt az egyet kívánta
csupán: Csak meg ne dicsérne! Bár
inkább goromba volna hozzám!
Minderről sejtelme sem volt
Baginak. Regináld tartózkodó,
csendes viselkedését külön
is megdicsérte. Minden vizitációkor
volt hozzá néhány elismerő
szava, hogy milyen rendes, szorgalmas fiú.
Az osztály eminense! "Kaufmes, példát
vehetsz tőle!" – példálózott
akárhányszor. Állandóan
"kedves báránykám"-nak
hívta s őt tette meg konduktornak,
főtisztnek a többiek felett. De Regináldot
sem a sok dicséret, sem a konduktorság
nem töltötte el büszkeséggel.
Mindezeken inkább elszomorodott. Minden
őt illető magasztalás csak restelkedést
ébresztett benne. A konduktorság
megett pedig egyenesen sunyi szándékot
sejtett. Bagi kegyességében csak
ravasz fogást látott, hogy ily módon
vele többször érintkezve, könnyebben
árulkodásra bírhassa őt.
Mindjárt le is köszönt a felügyelőségről.
De Bagi minderről tudni sem akart s mikor
konduktori minőségében másnap
hozzá kellett mennie, végighaladva
a folyosón, amelyen a fiúk nagy
része együtt mulatott, úgy
érezte mintha ujjal mutogatnának
reá s azt susognák: "Nézzétek!
Referálni, árulkodni megy... Mindenkit
felad: Demetert, hogy kártyázott
szilencium alatt, Pungurt, hogy becsmérelte
az intézeti kosztot s hogy trágár
nótákat daloltunk az este. Kaufmes!
Rólad is fog hazudni valamit..."
Mintha Kaufmes utána is kiáltott
volna: "Csak a kell! Úgy vigyázz
a szádra, hogy a fogaidat is betöröm!..."
Mint valami súlyos bűnnel vádolt
szerencsétlen sietett át a titkos
vádlók sorfala között.
Érezte, hogy védekezéssel
csak erősítené a vádlók
balhitét, hogy minden védekezés
csak hiábavaló erőlködés
volna. Érezte, hogy Kaufmes Ádi
gyanúsítása egy rettenetes
örvény közepébe dobta,
amelynek gyűrűi egyre gyorsabban forognak.
Minden erőfeszítése mellett
sem fog tudni ebből az örvényből
önerejéből kiszabadulni. Csak
a jó Isten és a szentjei segíthetnek
rajta.
Minden este, lefekvéskor,
lámpakioltás után, elővette
párnája alól porcelánból
készült kis Szent Antalát,
amelyet édesanyjától kapott,
hogy csak mindig hozzá folyamodjék,
ha bajban lesz a földön, mert Szent
Antal minden rosszból kisegíti,
s a kis szobrocskát magához ölelve,
halkan suttogá: - Édes kicsi Szent
Antal, Jézusnak barátja, Istennek
titkárja és tanácsadója,
ne feledkezzél meg rólam. Engedd,
hogy az igazgató úr ne hivasson,
ne vallasson engem s ha már vallat, senkire
se árulkodjam, hanem inkább jót
mondjak mindenki felől. Oh édes kicsi
Antal eszközöld ki nekem, hogy mindig
csak a jót akarjam s hogy karácsonykor
jó bizonyítványom legyen.
Ámen...
III.
December másodikán
egy nagy esemény tartotta izgalomban a
fiúkat. Aznap este Kaufmes és Demeter
elmaradtak a vacsoráról, sőt
lefekvéskor sem látta őket
senki. Az ágyaik azért össze
voltak túrva; úgy látszott,
mintha bennük feküdnének. De
csakhamar kiderült, hogy nem ők, hanem
mindenféle ruhákból összecsinált
bábuk pihennek a paplanok alatt, nyakig
betakarva. Még szemet, szájat, orrot
is festettek neki Bagi biztosabb megtévesztésére,
ha netán vizitálni jönne a
dormitóriumba: vajon a nyájnak minden
egyes báránykája az akolban
van-e?
Csak a beavatottak tudták,
hogy mindketten a színházba szöktek.
Ők legalább ezt mondották...
Azonban már éjfélt is elütötte,
anélkül, hogy visszajöttek volna.
Végre éjfél után,
egy órakor hazatértek. De ahelyett,
hogy - bűnösségük tudatában
- lábujjhegyen, csendben jöttek volna,
lármázva, danolva rontottak be a
dormitóriumba. Ittasok voltak. Folyton
valami tánciskoláról meséltek
s ördögi élvezettel zavarták
fel álmukból a mélyen alvó
fiúkat. Ágyról-ágyra
járva fülbesúgták: "Tett-e
apád érettségit?" s
a kérdezettek felriadásakor hangos
hahotába törtek. Kaufmes még
csillagokat is rúgatott.
Botrányos viselkedésüket
még azok is megsokallták, akik egyébként
együtt éreztek velük. Szinte
jó néven vették, amikor Márián
Regináld, konduktori feladatából
kifolyólag, kérő hangon odaszólt
a zavargóknak: "Hagyjátok már
abba! Kérlek... Legyen eszetek, legyen
szívetek... Félek, az igazgató
úr is meghallhatja."
- Igen, ha beárulsz! - felelte
hangosan és gúnyosan Kaufmes.
Másnap Bagi magához
rendelte Máriánt. - Bizonyára
hallotta az éjszakai lármát...
Mindent meg akart tudni - gondolta megrémülve
Márián s azzal az elhatározással
indult Bagihoz, hogy bármint is faggassa
őt, az egész esetről hallgatni
fog. "Még ha a bőrt is lehúzza
rólam!..." Ez az elhatározás
erőssé tette s bátran szembe
mert nézni azokkal, akik elindulásakor
gyanakvólag kísérték
lépteit. De azért mégis hideg
borzongás futott végig a tagjain,
amikor az "Irodá"-ba lépve,
az öreg Bagi kocsonyás arcából
feléje sandító szemeivel
találkozott.
- Pénzt kaptál hazulról,
téli cipőre - szólt Bagi s
lassú piszmogással, reszkető
kezekkel kirakta eléje az érkezett
összeget. Aztán fáradtan, mintha
nagy munkát végzett volna, visszaesett
a karosszékbe. Regináld besepervén
a pénzt, azt várta, hogy Bagi az
éjjeli botrányt is szóba
fogja hozni. Bagi azonban némán
hallgatott. Székébe mélyedve
úgy nézett ki, mint a végét
nyögő vízkóros beteg.
Néha mintha már nem is lélegzett
volna. Ha két apró szemével
nem pislogat, halottnak is lehetett volna tartani.
Majd fejével bólintgatni kezdett
s ajkait fanyar ráncokba vonta, mintha
mondaná: - Úgy bizony fiam, nyűgös,
unalmas az élet; rosszak az emberek; jó
volna már nekem is pakolni és menni.
- Regináld legalább ilyesmit olvasott
ki arcredőiből s búsongó
bólintásának hieroglifáiból.
Mélységes részvétet
érzett e beteg, életét hálátlan,
arcátlan tanulók nevelésére
szentelt öreg pap iránt. Önkéntelenül
megszólalt lelkében a vágy:
- Szegény, szegény ember. Bárcsak
segíthetnék rajtad!
Eközben észrevette,
hogy Bagi folyton rászegzi a szemeit; mintha
át akarna hatolni rajta; mintha valamit
kutatna benne. Csak bíró fürkészheti
ily éles, merev tekintettel a vádlott
bűntudatát. Regináld rövid
nyugalmát e különös nézés
egyszerre megzavarta. Milyen furcsa ma hozzám
az igazgató úr! - sóhajtott
fel magában. Mintha valamiért "pik"-je
volna rám. Máskor is szenvedett,
máskor is voltak nyomott kedélyhangulatai,
de ilyen rideg, ilyen szófukar még
sohasem volt hozzám. Úgy érezte:
a legjobb volna eltávoznia, mert tudta,
hogy illik bevárni az igazgató úr
elbocsátó kézmozdulatát,
állva maradt a helyén.
- Igaz - szólalt meg hirtelen
Bagi - nem hallottál valami különös
zajt az éjszaka? Éneklést,
nyávogást... Néha úgy
hangzott, mintha a dormitóriumban sikoltanának.
Le is mentem volna, ah, de oly szörnyen fájnak
a lábaim! A víz már a térdemig
hatolt... Mondd: semmit sem tudsz a csendháborítókról?...
- Semmit,... semmit... A fiúk
mind aludtak, én is... felelte Regináld
s egyszerre eltűnt szívének
minden előlegezett öröme, amelyet
egy perc előtt annál a gondolatnál
érzett, hogy Bagi e kényes ügyet
talán érinteni sem fogja.
- Igazán? Semmit?... No jól
van. Csak ezt akartam tudni. Elmehetsz - dünnyögte
Bagi s szemeivel valahogy olyan gyanakvólag
pislogott. Aztán viseld jól magad
- dörmögte a távozó Regináld
után félig búcsúzólag,
félig figyelmeztetőleg. - Ne űzz
csúfot a nevemmel, a tekintélyemmel.
Nagyon fájna, ha benned is csalódnám,
fiam... Hallgass. Tudok mindent... Én minden
megtudok... Atyai jóságommal nem
tanácsos visszaélni... Csak azt
mondom neked!… Regináld majd kiszédült
az ajtón, úgy megdöbbent e
szavak hallatára. Hirtelen csak annyit
tudott védelmére mondani: - Oh igazgató
úr!...
Nem hitt a füleinek. Az első
pillanatokban az egészből semmit sem
értett. A csodálkozásnak
s a nyugtalan tépelődésnek
a hangulatába esett. Az utóbbi időkben
érezte ugyan, mintha Bagi valamiért
elhidegült volna tőle; de mert okot
rá nem szolgáltatott, azt hitte:
az egész csak afféle igazgatói
szeszély; majd megváltozik. De most
már nem volt több kétsége
benne, hogy feltevésében tévedett,
hogy itt egy ellene irányuló ellenséges
indulatról van szó, amelynek okai
szeszélynél komolyabb forrásokra
vezethetők vissza. Mindazt, ami eddig csak
homályos sejtelemként kóválygott
benne, most egyszerre öntudatos érzésként
hatotta át. - Okának kell lennie,
hogy így bánik velem, alapuljon
ez az ok bár tévedésen! -
szólt magában. - Utána kell
járnom. Fel kell őt világosítanom...
Hátha valaki rágalmazott nála?
- Kereste, kutatta magában azt a valakit,
de nem találta meg. Kaufmes is eszébe
jutott, aki mindig ellensége volt. - Mily
különös! - villant meg benne. -
Eleinte mennyire gyűlölte ezt a fiút
az igazgató úr! S most?... napról-napra
jobban szereti. De azért rosszat rólam
ő sem mondhatott! Nem, nem. Míg meg
nem bizonyosodtam, vádolni sem őt,
sem mást nem szabad.
Mindezeket a gondolatokat és
sejtelmeket a megdöbbenés első
pillanata kavarta fel benne, az "Iroda"
ajtaja előtt. Tovább azonban már
nem tűnődhetett, mert alighogy megindult,
vele szemben, a folyosó végén,
hirtelen előtűnt Kaufmes alakja, körülvéve
kebelbarátaitól. Nagy hangon, kacagva
disputáltak... E keserű pillanatban
lármás jókedvük vérfagyasztólag
hatott Regináldra. Máskor is húzódozott
tőlük, most azonban valósággal
vészes fergeteget látott bennük.
Csak egy belső kényszernek engedett,
amikor hirtelen beugrott az egyik árkád
oszlopa mögé, hogy elrejtőzve
bevárja elvonulásukat.
- Ni Ragály! Nem láttátok?
Megbújt... Most jött ki Bagitól...
Ismét rosszban mászkált!
- kiáltotta csaknem ugyanakkor valaki a
leleplező kárörvendő hangján
s szavai gúnyos kacagásba fúltak.
Egyszerre mind Regináldra vetették
magukat s miután rejtekéből
durván előráncigálták,
Kaufmes Ádi megvetéssel s iszonyattal
mérte végig őt, mintha egy
bélpoklos állana előtte.
- Pfuj!... Nos, mit csikart ki belőled
megint az a vén farizeus? - szólt
tettetett undorodással. - Csak bujkálj,
bujkálj!! Ez méltó hozzád...
A bűnös így árulja el
magát. Bújj a föld alá!
A férgekhez. Közéjük tartozol.
Bizonyos, hogy ismét árulkodtál;
ugye már feladtál, hogy kint töltöttük
Demeterrel az éjszakát. Ugye?...
Ne tagadd, nyomorék... Várj csak!
Mindjárt megtudom! De jaj neked, ha...!
- s bosszúálló tekintetet
vetve Regináldra, minden bejelentés
nélkül beállított az
Irodába Bagihoz. Erélyes fellépésével
barátainak szörnyen imponált.
Tíz perc múlva pedig
az egész intézetet telehíresztelte,
hogy Regináld beárulta Demetert.
Csak őt egyedül. Hogy az éjszaka
kiszökött s hogy berúgva jött
haza. Alaposan bemártotta! Bagi csak úgy
dühöng haragjában. Félek,
kicsapás lesz a vége... Engem, úgy
látszik, nem mert beárulni. Félt,
hogy megölöm - egészítette
ki ráfogásait.
- A pimasz! Denunciáns!
- tajtékozott Demeter. - Megfizetek érte!
- s berontva a cubiculumba, Regináldot
minden szó nélkül úgy
vágta pofon, hogy lefordult a székről.
- Ne, ne bánts! Mit vétettem
ellened?... Hogyan?... Én, én beárultalak?
ez nem igaz... Esküszöm! - erősködött
Regináld s kezeivel felfogta a neki szánt
második csapást. Egyik szobatársa,
a kis Montaldó Vili is védőleg
eléje ugrott... Végre Demeter toporzékolva
elrohant.
- Látod? Kellett ez neked!
Legalább bevallanád. Megátalkodott
- ministrált a jelenethez Kaufmes az álnok
jóakaró leckéztető hangján.
Utolsó szavánál heves lökéstől
kitárult a cubiculum ajtaja. Mintha szélvész
ereje lökte volna ki. Az öreg Bagi jelent
meg a küszöbön. Arca dúlt
volt s szemei a haragtól villámokat
szórtak. Maga volt a mennydörgős
vihar, amelynek láttára meglapultak
a fiúk. - Hol van Demeter, a gazember,
a lump?! - dörögte rekedtes hangján,
amelyet a folyosó boltívei tompán
visszavertek. Inkább berohant, mint belépett
a cubiculumba. Egyenesen a földről felugró
Regináldnak tartott s nyakon ragadva őt:
- Mi az? Ki vagy? Zsivány! - kiáltotta
s jól összerázta. Azt hitte,
hogy Demetert tartja a karmai között.
- Bukfencesdit játszott -
hazudta Kaufmes s gúnyosan Regináldra
mutatott.
- Csak megcsúsztam; elestem;
én, én Márián vagyok
- védekezett Regináld a körülötte
állóknak elfojtott kacagása
közben, akik roppant mulatságosnak
tartották Bagi tévedését
s az egész szituációt...
Végre Bagi távozott. Regináld
udvariasan ajtót nyitott neki, míg
a többiek, merev fatuskókként
bambán álltak a helyükön.
Ezt az udvariasságát azonban mindenki
az aljas behízelgés egy újabb
kísérletének volt hajlandó
minősíteni. Még azok is, akik
eddig kételkedtek júdásjellemében,
e perctől fogva a sunyi frátert fedezték
fel benne, aki, bajba kerülvén, csúszómászó
módjára urának védőszárnyai
alá menekül s evégett minden
kis alkalmat megragad.
- Hát kezet mért nem
csókoltál neki? - jegyezte meg Kaufmes
lenéző arckifejezéssel. - Tudod,
hogy a vén krumpli mennyire szereti. Te
pedig a kéznyaláshoz kitűnően
értesz!
IV.
Demetert kicsapással fenyegette
meg Bagi. Azt mondta neki: - Pakolhatsz! Mehetsz!
Bepiszkoltad az intézet, a "palotám"
hírnevét... Azonban alig hogy elhangzottak
e szavai s távozott, a fiúk, Kaufmessel
élükön, hahotával feleltek
neki. Demeter pedig, ismerve a Bagi irgalmas szívét,
elbizakodottságában utána
kiáltotta: - Beszélhetsz jó
vitéz! Senki sem hallgat rád...
Ezt azonban inkább csak úgy, a többiek
előtt mondta, ijedelmének leplezéseként;
mert valójában megszeppent bizony
s megpillantván Regináldot, nekirontott
ökölbe szorított kezekkel. -
Mindezt neked köszönöm! Megöllek,
ha kicsapnak! Gyalázatos! - ordította
a fülébe s haragjában majdnem
szembeköpte.
- Ártatlan vagyok - védekezett
Márián.
- Bizonyítsd be! Bizonyítékot!
- vágta közbe Kaufmes.
- Bizonyítékokat!
- visszhangozták a többiek.
- Ti bizonyítsatok! Különben
majd kitudódik minden, az utolsó
ítélet napján - válaszolta
Regináld halkan s magára hagyta
a szavain hahotázó tömeget.
Végtelenül fájt a szíve.
Fájdalmára Baginak belátó
szeretetében keresett vigasztalást.
De, hogy ez a szeretet egy cseppet sem belátó,
amilyennek elképzelte, már néhány
óra múlva kitűnt.
Még aznap este, vacsora után,
magához hívatta őt Bagi, igen
sürgős ügyben. Röviden csak
ezt mondta neki: - Mától fogva a
múzeumba teszlek. Azonnal hagyd el a cubiculumot.
A helyedet Kaufmes foglalja el. Hálátlan
fattyú te! A bűnpártoló
a bűnösnél is súlyosabb
büntetést érdemel... Hogy hátam
megett kinevettél, kicsúfoltál
s alattomban lázítottál ellenem,
ezt még megbocsátanám; de,
hogy elhallgattad a Demeter kiszökését,
mert én mindent megtudok! - ezt még
a jó Isten sem bocsáthatja meg.
Hűtlenül viselted a konduktori magas
méltóságot. Ezennel megfosztalak
tőle. Kaufmesre ruházom. Ő derék,
törekvő fiú. Elmehetsz!
Aznap este, lefekvéskor,
alig várta Regináld, hogy kioltsák
a dormitóriumban halvány világot
szóró fotogénes lámpát.
A sötétséget, a rejtvemaradottságot
áhítozta a szíve, jobban,
mint ezelőtt bármikor, hogy ne lássa
a megvetéssel rámeredő tekinteteket,
a kárörvendő pillantásokat;
hogy elnémuljanak a rászórt
szitkok és gyalázkodások.
Egy óra óta megszűnt cubiculista
és konduktor lenni. Kaufmes lett ez is,
az is. Tegnap még vígan, zajongva,
énekelve dőlhettek álomra a
fiúk; ma egyszerre, mintha mindenki rendes,
csendes, jó akarna lenni, nesztelenül
vetkeződtek, csak suttogva beszélgettek;
mintha senki sem akarná az új konduktor
türelmét próbára tenni.
Kaufmesnek egyetlen szavára ki kellett
oltani a lámpát, bár sokan
még vetkőzésben voltak. De
zúgolódni azért senki sem
mert emiatt. Úgy látszott: fogadást
tettek, hogy az új konduktornak mindenben
a kedvére járnak, nem mint Regináldnak.
Regináld mindeddig félt
a sötétségtől, amelyet
képzelme gonosz szellemekkel, háborgató
démonokkal népesített volt
be; most szerette, bizalmas társává
fogadta a misztikus feketeséget. A sötétségben
mintha meglátta volna a napvilágnál
rejtve maradt dolgokat; a sötétségben
jobban gondolkozhatott. Úgy érezte:
két karját ki kell tárnia,
hogy magához ölelje azt az édes,
koromsötét némaságot,
mely az egész hálóteremre
ráborult... A fiúk hamar elaludtak.
Úgy érezte: egyedül csak ő
van még ébren. Nem tudott elaludni
s az a sejtelem fogta el, hogy ebben az életben
többé sohasem fog aludni tudni. Meg
volt sebezve a lelke, fel volt dúlva egész
benseje. Mintha az álom is örök
ellenségévé szegődött
volna. A melle gyorsan pihegett, mint megkergetett
őzikének. Párnája alól
kivette a kis porcelán Szent Antalt; a
szívéhez szorította, hogy
elcsillapítsa szíve heves dobogását.
Majd ajkaihoz emelte a szentet s megcsókolta
a kezeit, a lábait...
E pillanatban úgy rémlett
neki, mintha a padmalyt, amely felett a Bagi lakása
volt, a Bagi vizenyős, foltos, duzzadt, nagy
keze törné át. Mintha feléje
kézcsókra nyújtaná...
Aztán gyorsan eltűnt a kéz...
Csak vízió volt, csak látomány...
Regináld, bár semmi szörnyű
sem volt e látományban, mégis
megremegett tőle. Egyszer rámutatott
helyzetének magyarázatára.
A Bagaméri Xavér igazgató
úrnak adott legelső kézcsók
emléke merült fel benne s e pillanatban
megérezte, hogy ebben az első kézcsókban
rejlik minden őt ért sorscsapásnak
eredete, egyetlen oka. Megcáfolhatatlan
valóságként tört szívében
utat az a meggyőződés, hogy helyzetének
minden furcsasága, minden szenvedésének
kezdete abban az első kézcsókban
fogant, amelyet az intézetbe jöttekor
Baginak adott. A jó földbe került
mustármag volt ez a kézcsók,
melyből a bajok ágas-bogas terebélyes
fája nőtt ki; az a kis forrás
volt ez a kézcsók, mely patakká,
folyóvá, tengerré dagadva,
észrevétlenül körülvette
őt s most hullámsírjával
fenyeget. Az a kis szelecske volt ez a kézcsók,
mely viharrá edződött s jaj annak,
aki útjába került. Lavina lett
a könnyű hópehelyből, az
első elhibázott lépésből
pedig sorscsapás. - Igen, a legelső
kézcsók! Ezzel keltettem mindjárt
kezdetben magam iránt a társaimban
bizalmatlanságot s provokáltam személyemnek
gyanúba vételét, mert nem
úgy csináltam, mint mások.
A legelső kézcsóknak köszönhetem
bizonyára a cubiculistaságot, a
konduktorságot s minden jó szót,
amivel az igazgató úr eleinte úgy
elhalmozott, anélkül, hogy tudtam
volna: minő viszontszolgálatokat várnak
tőlem mindezért... Kegyvesztett lettem,
lefokoztak, Montaldó kivételével
mindenki megvet s árulót lát
bennem. És mindezt annak az első kézcsóknak
köszönhetem... Oh ha tudtam volna, hogy
egy kézcsók mi mindenre kötelez,
talán nem fogadtam volna szót apámnak.
Vajon, ha én is büszkén, hetykén
viselkedtem volna s nem alázatosan... -
így talán sokkal jobb lett volna!...
Miért nem adták szüleim inkább
ezt a tanácsot nekem?... Oh de én
semmit sem akarok a szemükre vetni! Ők
nekem csak jót akartak.
Végtelen szerencsétlennek,
elhagyatottnak érezte magát. Erőlködött,
hogy képzelmével maga elé
varázsolja édesanyja képét,
hogy jóságos arcának látásából
vigaszt merítsen. - Mivé lettem,
hová jutottam! Szegény, ha tudná
- sóhajtotta s úgy érezte,
hogy anyján kívül voltaképpen
senkije sincsen, aki őt önzetlenül
szeretni tudná.
E percben valaki megérintette
a kezét... Montaldó Vili volt; titokban,
lábujjhegyen, az ágyából
sompolygott át hozzá. Regináld
ösztönszerűleg megragadta a kezét.
Érezte, hogy barátját az
igaz vonzalom hozta. Ágya szélén
helyet szorított neki.
- Nem birok elaludni. Olyan szerencsétlennek
érzem magam - suttogta Montaldó
Vili.
- Mi bajod? - kérdezte Regináld
halkan.
- Nem tudom. Mindig ilyen voltam.
Amióta csak emlékezni tudok, mindig
fájt a szívem. Mindketten mélyen
sóhajtottak.
- Tudom: te is odavagy - folytatta
Montaldó. - Szegény. Csak meg merném
nekik mondani: mily kegyetlenek, mily igazságtalanok
hozzád!... Oh én tudom, hogy te
ártatlan, tiszta vagy.
- És látod, mégis...
Jobb dolga van annak, aki vétkezik - vetette
közbe Regináld.
- Igen, itt a földön.
De az Égbe, oh az Égbe csak a tisztákat
s a jókat veszi fel az Isten! - felelte
Montaldó mély meggyőződéssel.
Majd hozzátette: Én is csak jó,
csak nemes szeretnék lenni; mindig; s érzem,
hogy nem tudok... Ez az, ami úgy elkeserít.
Talán ez az...
- Nincs mit vádolnod magad
- sietett őt megnyugtatni Regináld.
- Jól tanulsz, engedelmes vagy. Senkit
sem bántasz. Mindenki szeret... Te biztosan
a mennyországba jutsz!
- Akkor hát mégis
mi az, ami folyton nyugtalanít? Amitől
félek, bár nem látom, s ami
a lelkemnek s a testemnek fájdalmat okoz,
bár meg nem tapinthatom?... Mindennek van
látható oka, mondják az emberek...
- Ezt mondják, igaz... De
hátha vannak láthatatlan okok is
- szólt Regináld s önkéntelenül
a "legelső kézcsók"
jutott az eszébe. - Mások szemében
ez is egy láthatatlan ok.
- Ugye olyanok - jegyezte meg Montaldó
gyorsan -, amelyeket csak érezni, csak
homályosan sejteni lehet s csak az érezheti,
akire hatással voltak. Mások számára
ellenben láthatatlanok, érthetetlenek.
- Igen. Azt is hallottam már,
hogy némely emberek már születésükkor
ilyen titkos okokkal jönnek a világra.
Azt mondják ezekről: "Végzetüket
magukban hordják..." Oh Vili, néha
azt hiszem: bennem is vannak ilyen velemszületett
okok, amelyek minden bánatomnak ősforrásai…
Miattuk vész kárba minden jóigyekezetem.
- Az én természetem
olyan különös - gyónta Montaldó
s a hangja remegni kezdett. - Bennem is lehetnek
s vannak is ilyen eredendő hatalmas okok,
amelyek nem engedik meg nekem, hogy úgy
éljek s úgy érezzek mint
a többiek... Sírok akárhányszor,
amikor mások nevetnek s közönnyel
nézem, amin ők elérzékenyülnek.
Miért?... Ami másokat néha
annyira érdekel, hidegen hagy engem. Miért?...
A szeretetem is másfelé vonz, mint
másokat... Miért szeretek én
a temetőbe járni, miért szeretek
egyedül bolyongani, míg legtöbben
a nagy piacra vágynak emberek közé?...
Igazad van, mindennek természetemben egy
titkos okának kell lennie!... Ugye?...
A dolog csak így magyarázható.
E szavaknál lehajolt Regináldhoz
s gyengéden magához ölelve
őt, arcával az arcához simult.
Forró leheletétől szinte szerelmi
kéj bizsergett végig a tagjain.
És hozzá szólt: - Látod
Regináld, én téged úgy
szeretlek, mint talán senki. Ez is olyan
furcsa. Mert te fiú vagy; én is
az vagyok s a fiúk nem szoktak egymásba
szerelmesek lenni. Ez is a bennem lévő
láthatatlan ok miatt van így...
Néha úgy érzem: ha te meghalnál,
én is elpusztulnék. Egyszer arra
is gondoltam, hogy eljegyzem magamat veled, örök
barátságra. Senki sem tudta volna
meg. Megvettem már a gyűrűket
is. Nézd: itt van az egyik. Vedd. Neked
adom... Húzd fel...
- Milyen jó vagy - szólt
Regináld boldogan. Mégis talált
valakit, aki igazán szereti. - Mindig olyan
jó voltál hozzám - folytatta
- s én ezt éreztem is, már
ismeretségünk legelső napján...
- Azért nem kell búsulnod Vili.
Semmi bajod sincsen. S ha van, majd elmúlik.
Meglásd... Minden elmúlik egyszer.
- Igaz, minden elmúlik egyszer
- ismételte Montaldó Vili. Majd
hozzátette: - De te se búsulj! Nem
te vagy az árulkodó Júdás...
Én sejtem, hogy ki az. Kaufmes! De az Istenért
el ne mondd senkinek... Egyszer hallottam, hogy
téged is rágalmazott az igazgató
úr előtt, a kertben. Azt mondotta
rólad, hogy ócsárlod az intézeti
kosztot, hogy szemben alázatos vagy, de
hátmegett mindenkit csúfolsz, leginkább
őt, Bagit s hogy konduktorságod egy
fabatkát sem ér, mert nem tudsz
tekintélyt tartani... A lugasban ülve
hallottam ezeket s bedugtam a fülemet, hogy
ne halljam tovább. Akkor mindjárt
el akartam neked ezeket mondani; de aztán
meggondoltam... Nem akartalak felbőszíteni
s mindig azt hittem magamban, hogy Kaufmes szavainak
az igazgató úr nem fog hitelt adni...
Az ő bűne is kitudódik egyszer...
- Igen, kitudódik... Az utolsó
ítélet napján minden kitudódik
- szólt Regináld halkan.
- Pszt! Csend legyen! - kiáltotta
Kaufmes. - Ki suttog ott?... Majd befogom a szádat,
csak mukkanj még egyet, te paraszt.
Montaldó Vili ijedten sompolygott
vissza a paplanja alá...
V.
A kiszökés botránya
óta már egy hét is eltelt
s Demeter még mindig a Calasantinum lakója
volt. Eleinte mindennap várta a megígért
kicsapatás foganatosítását,
a püspök úr Ő Eminenciájának
szigorú rendeletét. Csendes, meghunyászkodó
volt; ha Bagival találkozott, adta a bűnbánót,
a megszomorodottat, aki felett Damoklesz kardja
csüng. Az alázatost játszotta;
hátha még irgalmat nyerhet... De
látván, hogy Bagi szava ismét
nem volt több üres fenyegetésnél,
ijesztgetésnél, csakhamar újra
a régi kezdett lenni: szájaskodott,
hencegett, sőt az emlékezetes kiszökést
követő tizedik éjszakán
egy újabb kiszökést is megkockáztatott...
Vakmerőségében hősi bátorságot
láttak akárhányan és
sajnálták, hogy ily nagy tettekhez
nincs merészség bennük.
Általános volt a vélemény,
hogy Demeter megmarad az intézetben; Bagi
megkegyelmezett neki s hogy ezt a kegyelmet számára
bizalmas barátja: Kaufmes Ádi eszközölte
ki, akivel mindenben egy követ fújtak...
Alkalma elég volt, hogy közbejárjon
érte. Azóta, hogy konduktor lett,
nap-nap után feljárt az "Irodá"-ba
referálni Baginak. Bagi úgyszólván
belső titkárává tette
őt, aki mindent lát és mindent
tud és semmitől sem riad vissza. Sejtelme,
szimatja, hogy ennek a fiúnak az intézet
kormányzásában hasznát
veheti, igaznak, helyesnek bizonyult. Egy ízben,
nyilvánosan már "kedves báránykám"-nak
szólította s Kaufmes diadalittas
arckifejezéssel jelezte, úgy, hogy
főleg Regináld értse meg: -
Látjátok? Utolsóból
első lettem s hová lettek az elsők?!...
Már-már azt hitte
Demeter, hogy bűne teljesen felejtve van,
amikor karácsony hetének elején,
Bagitól kijövet így szólt
hozzá Kaufmes: - Éppen most voltam
a "nagyságos igazgató úrnál";
megvonta tőled a karácsonyest-napi
ebéd süteményét; ezt
izenteti neked; tudod: a kiszökés
miatt. - Majd hozzátette jó hangosan,
hogy mások is hallják: - Kegyes
szívének ez csak egy újabb
bizonyítéka. Ily csekély
büntetés a kicsapatás helyett!
- Szemtelenség! - fakadt
ki Demeter. Kellemetlen csalódást
okozott neki ez a hír. Már előre
örült volt a kilátásba
vett pompás süteménynek, amelytől
íme eltiltották egy-két rövid
szóval. Haragját nyers káromkodásba
akarta fojtani, de Kaufmes egyetlen szemhunyorítással
leintette őt. - Ostoba! Birka! - támadt
rá, mihelyt négyszemközt maradtak.
- Minek ez a lázadás? Inkább
játszd a hálást. Ez hasznosabb.
Pulyka természeteddel elrontanál
mindent, amit érted annyi fáradsággal
keresztül viszek. Már a nyelvem is
elkopott, annyit kellett hazudnom és kunyorálnom
a megmentésedért. Ha én nem
volnék, már az utcán volnál.
Tudd meg!... Majd szelídebb hangon: - Egyébként
hogy állunk pénz dolgában?
- kérdé. - Van öt koronád?...
Ide add! Vagy teremtsd elő, akárhonnan...
kérlek. Ennyit nekem te is megtehetsz!
- Csak kettőt adhatok. Nesze
- szólt Demeter. Tudta, hogy Kaufmest valamivel
ki kell elégítenie, hogy továbbra
is jó barátságban maradhassanak.
A két koronát a markába nyomta.
- Nincs több... A többit majd holnap,
ha kinyerem a kártyán - morogta
s még megmaradt néhány hatosát
jól megmarkolta, nehogy csengésükkel
ellene valljanak...
A szentestnapi ebéd böjtös
étlap szerint készült. Volt
bagolytüdő-leves (meleg vízzel
feleresztett szilvaíz), szemes fuszulyka
bundás pirított kenyérrel;
harmadik fogásul pedig sütemény.
De nem a remélt almásbéles,
hanem közönséges kenyértésztából
gyúrt vastag, otromba lepény, itt-ott
cukorral gyéren meglegyintve. Mindenkinek
két lepény jutott: csak Demeter
nem kapott belőle.
- Ugye komisz? Láttam: a
szakácsné a lábával
gyúrta - évődött Demeter
Reginálddal. - S te mégis megeszed?
- rivallt rá, látván, hogy
Regináld a lepényből minden
szájfintorgatás nélkül
jó étvággyal eszeget. - Pfuj!
Utálat! Olyan, mint a kapca; egészen
olyan. Mifelénk Krisztuskapcának
is hívják. A koldusoknak sütik
búcsúkor, a tésztavakarékból.
Bele nem harapnék egy százasért!
- Kapca! Krisztuskapca! - járt
egyszerre szájról-szájra
a roppant találónak ítélt
elnevezés. Demeternek sikerült a lepény
iránt általános csömört
kelteni. Így van jól. Ha én
nem kaptam, ti se egyetek! - szólt magában
s arcára az elégtétel kifejezése
ült. Egyszerre valamennyien, mintha csak
összebeszéltek volna, eléje
dobták már megtépett, vagy
megharapott lepényeiket. Egy másodperc
alatt egész halom tészta hevert
előtte. Két hétre is elég
lett volna. - Micsoda? Almásrétes
helyett száraz Krisztuskapca? - zúgolódtak
eközben az elégedetlenek. Az eset
felett nem lehetett felháborodás
nélkül napirendre térni. Zsibongva,
abcúgolva vonultak ki a refektóriumból
egyenesen Bagi szobájának az ablaka
alá, hogy méltatlankodásuknak
kifejezést adjanak. Már nem egyszer
tüntettek így a koszt miatt. El voltak
rá szánva, hogy a szemei közé
fognak dobni egy pár lepényt, ha
az ablakon ki meri dugni a fejét. Hadd
egye meg a főztjét!
Csak Kaufmes, Demeter, Márián
és Montaldó nem voltak a tüntetők
között. Kaufmes, anélkül,
hogy valaki észrevette volna, néhány
lepényt a kabátja alá csúsztatott
s aztán eltűnt, nyomtalanul. Senki
se látta, hogy merre ment. Demeter visszasompolygott
a refektóriumba, az ócsárolt
"sütemény"-hez. Sajnálta,
hogy más egye meg. Regináld és
Montaldó pedig a "Magazin"-ba
mentek, hogy az intézeti karácsonyfa
díszítésében segédkezzenek.
A demonstrálók ezalatt
egyre jobban kiabáltak. - Bagi gyere ki,
Bagi nem jössz ki? Megállj Bagi, megbánja
ezt valaki! - énekelték unisono
az ablakok alatt. Bagi azonban nem mutatkozott.
Nem mert mutatkozni. Szobájában,
meghúzódva kanapéja szegletébe,
hallgatta a feléje röpködő
szitkokat, abcúgokat. Szerette volna nekik
visszakiáltani: Gazember! Otthon ilyet
ünnepkor sem ettél. Csak ordíts,
csak voníts. Hát erre tanítottalak?
Fáradságomnak ez az eredménye?...
Majd megtudom: ki vagy? Megállj! Himpellér.
Megbuktatlak, kicsapatlak... Rebellis fajzat...
Elhatározta, hogy még a karácsonyfa
meggyújtása előtt magához
fogja hívatni Kaufmest. A kedves, jó
fiú mindenről informálni fog
- szólt magában s a gazfickókat
büntetésül eltiltom a karácsonyfától.
Ez fájni fog nekik. Az ilyesmi a legjobban
fáj a gyermekeknek. Így kell nevelni
őket. A büntetés e nemének
s a nevelés e legújabb fogásának
kitalálásában sok leleményességet
látván, egy belső önelégültségtől
felragyogtak bágyadt szemei.
A demonstráció talán
még tovább is tartott volna, ha
nem vet neki véget a szilenciumra hívó
csengetés. Ennek hallatára a zajongók
még egyszer megabcúgolták
Bagit s aztán egymást lökdösve,
megrohanták a lépcsőket. Rakoncátlanságuk
e percekben nem ismert határt. Vihogtak,
nyávogtak, visítottak; még
kurjongattak is. Mintha még egyszer ki
akarnák tombolni magukat, mielőtt
a szilencium kényszerű, gyötrő
komolyságának béklyóit
felöltenék. A Bagi lakásának
a folyosóra nyíló ajtaja
előtt pedig valósággal tombolni
s éktelen lármával hahotázni
kezdtek, látván, hogy annak kilincsén
néhány otromba, nagy lepény
díszlik. Úgy érezték,
hogy a déli "kapcá"-nak
zseniálisabb megcsúfolását
maga Napóleon sem találhatta volna
ki. Keresték a kitűnő mű
mesterét, az ötlet kovácsát,
hogy ünnepeljék...
E pillanatban Bagi jelent meg az
ajtó küszöbén. A dühtől
tajtékozott a szája. Oly erővel
lökte ki az ajtót, hogy a lepények
a kilincsről szétgurultak, egyik a
lábaihoz, egy másik pedig az éppen
akkor odaérkezett Regináld elé.
A Bagi haragja őt kapta legközelebb.
Mint fenevad a prédára, úgy
rontott reá. Torkon ragadta, teljes erővel
összerázta, miközben minden zajt
túlharsogva kiáltotta: - Gazember!
Sárba tiportad, meggyaláztad a drága
süteményt... Te voltál, valld
be... Te voltál!... Hát ki volt?...
- Nem tudom; most jöttem;...
a karácsonyfát díszítettem
nagyságos igazgató úr - hebegte
Regináld. Az ijedségtől csaknem
megfagyott ajkain a szó. Hamarjában
nem is bírta felfogni, hogy mi történt,
miért dühöng Bagi? Csak azt érezte,
hogy ismét valami nagy félreértésnek,
nagy méltatlanságnak a veszedelmébe
jutott. Minden forgott körülötte.
Azt hitte, a szíve menten megszakad, olyan
hevesen dobogott.
- Te voltál! Valld be, hogy
te voltál - dörögte Bagi vak
haragjában. - Ugye ő volt! Márián
volt, valljátok be - fordult a többiekhez.
- Az istentagadó!...
A fiúk nagy része
ezalatt, megriadva, szétszaladt. Csak Regináld
maradt elszántan a helyén s még
néhányan, akik a háta megett
álltak. Köztük volt Kaufmes is.
Regináld, Bagi legutóbbi szavaitól,
lelkében egy pillanatra felderült.
Biztosra vette, hogy lesznek, akik mellette szót
emelnek; azt hitte, hogy a valódi tettes,
ha jelen van, jelentkezni is fog, nem bírván
elviselni, hogy miatta ártatlant érjen
a büntetés. Szinte úgy rémlett
neki, mintha Bagi csupán fortélyból,
egy ártatlannak szándékos
gyanúsításával és
meggyötrésével akarja kiugratni,
vallomástételre bírni az
igazi bűnöst.
- Ugye ő volt, Márián?!
- ismételte Bagi a kérdést
a ragadozónak zsákmányra
szert tett örömével. Regináld
reménykedve várta a válaszként
elhangzó "nem"-et. A kérdést
azonban néma csend követte. Mindenki
hallgatott. Egy szóval se sietett senki
védeni Regináldot. Nyíltan
vádolni pedig senkit sem lehetett. Senki
sem tudta, hogy Kaufmes volt a tettes. Ő
a háttérben szintén hallgatott.
- Mit? Hogy feladjam magam? Ez a legnagyobb ostobaság
volna - gondolta magában. - Hogyisne! Éppen
most vágassam le a fejemet, amikor benne
vagyok a bizalom s a hatalom kellős közepében?
Nem! Sohasem! Egész jövőmet eljátszanám
ezzel. Inkább vesszen Márián.
Nekem előre kell jutnom, még előbbre,
még magasabbra! - s amikor Bagi harmadszor
is feltette Regináld bűnösségére
nézve a kérdést, Kaufmes
Ádi, habozás nélkül,
háromszor igenlőleg intett a fejével.
Úgy érezte, mintha egy borzasztó
kényszerhelyzet alól szabadította
volna fel önmagát ezzel a néma
hazugsággal... Ismét biztos talajon
érezte magát.
- S még hazudsz!? Megátalkodott!
- kiáltotta Bagi Regináldra, elértvén
a Kaufmes fejbólintásait. - Mindenki
ellened vall. Látod? Tekintsd magad kicsapottnak
már az új évtől kezdve.
Pusztulj, hogy ne is lássalak!...
- Oh, nem, nem én - nyögte
Regináld s kezeit összekulcsolva,
Bagi előtt térdre borult a földön.
De Bagi rá se hederített. Dúlva-fúlva
megfordult s becsapta maga után az ajtót.
- Nem szégyelled magad, térdre
borulni egy nyomorult ember előtt? - jegyezte
meg Kaufmes gúnyosan. - Még Isten
előtt sem görbíteném meg
a hátamat!... De Regináld nem hallotta
a szavait. Benső fájdalma még
a hallás képességétől
is megfosztotta volt e pillanatban...
***
Soha szilencium nem volt Regináld
számára rettenetesebb. Asztala előtt
mereven ülve, néma szomorúsággal
bámult maga elé. Úgy sajgott
a szíve. Egyes-egyedül magában
szeretett volna lenni, hogy hangos zokogással
könnyíthessen megterhelt lelkén.
Az asztalán felbontatlanul hevert egy csomag.
A karácsonyünnepi csomag; öt
perce sincs, hogy a postás hozta. Hazulról
küldték neki, tele dióval,
almával a szülői kertből,
friss kaláccsal, illatos sonkával
és ízletes kolbászokkal az
otthoni dús kamarából. Még
csak az imént úgy várta volt
csomagjának megérkezését;
már előre örült neki - s
most, hogy azt birtokában látta,
semmi örömet sem érzett. A csomagot
félretolta, anélkül, hogy felbontotta
volna. Lelki szomorúságában
még az édesanya sütötte,
készítette jó falatok sem
tudták felvidítani. S ha a világ
minden kalácsát, a világ
minden kolbászát arany tálcákon,
bár királyok eléje hozták
volna, még ezt is közömbösen
fogadta volna most. Minden gondolata, minden érdeklődése
kicsapatása körül rajzott. -
Oh mit tegyek? Mit? - kérdezte folyton.
Megírjam-e előre haza és kérjem,
hogy értem jöjjenek? Vagy várjak?
Bevárjam míg megjön a püspök
úrtól a kicsapatási rendelet,
míg szüleim az igazgató úrtól,
hivatalból kapnak értesítést?...
Mégis, talán jobb lesz, ha tőlem
veszik a szomorú hírt, ha megírom
nekik az egész esetet, az igazsághoz
híven, hogy ártatlan vagyok. Igen!
Ez lesz a legjobb... Az asztalfiókból
levélpapírt vett elő; írni
kezdett. Gyors egymásutánban, szaggatott
sorokban rótta a betűket... "Édes,
jó Anyám! Drága Szüleim!
Miért is csókoltam neki kezet? Látjátok!...
De az utolsó ítélet napján
minden kitudódik. Csókol Regináld,
a ti szerencsétlen Regináldtok..."
Egyebet, többet nem tudott írni.
Kint sűrű pelyhekben hullt
a hó. A nagy hópelyhek csendesen
simultak egymáshoz a földön,
a bokrok ágain, a háztetőkön.
Ennyi gyöngédséggel s ily zajtalanul
csak szeretett halottat szokás leborítani
a halotti lepellel, vagy a menyasszony fejére
tűzni a puha menyasszonyi fátyolt.
A fiúk egy része könyvekben
lapozgatott, írt, olvasott. Pungur a múzeum
egyik sarkában fel és alá
járkálva, halkan mormolva tanulta
a karácsonyfa alatt elmondandó verset.
Demeter s még néhányan, víg
adomázás közben, szalonnát
pirítottak a kályha parazsán.
A kis Szepessy pakkját fogyasztották.
A potyázók közt volt Kaufmes
Ádi is. Tőlük balra, egy ablak
melletti asztalnál, Montaldó Vili
valami festményen dolgozott, amelyet fél
kézzel állandóan letakart,
nehogy meglássa valaki. Néha-néha
lopva átpillantott a vele szemben ülő
Regináldra; az ő arcképén
dolgozott. Neki szánta azt karácsonyi
ajándékul... Éppen elkészült
vele.
- Vedd e szerény ajándékot,
Szívesen adom.
Drágábbat is adnék,
Ha volna vagyonom.
Sírig
Hű Vilid. - Írta a
kép alá dedikációként.
A fiúk közül legtöbben
az ablakoknál állingálva,
türelmetlenül várták azt
a percet, amikor a servitorok az intézeti
feldíszített karácsonyfát
kiviszik a kertbe, arra a helyre, ahová
minden évben, a hagyományhoz híven,
állítani szokták. Gyönyörű,
regényes karácsonyestre volt kilátásuk,
igazi fehér karácsonyestre. Miriádnyi
apró gyémántként fog
csillogni minden hópehely a kivilágított
karácsonyfa körül. Az égen
csillagragyogás, harangzúgás
a templomokban s a szívekben boldogság,
öröm. És a rájuk váró
pompás vacsora! Füstölt pisztráng,
császármorzsa s mi minden jó
egyéb!... Be gyönyörű, be
isteni lesz minden. Csak már egyszer megkondulna
a karácsonyfához hívó
kis harang!...
VI.
Páter Bagaméri, szobájába
visszatérve, egyenesen íróasztalához
csoszogott. Rögtön jelentést
akart tenni a püspök úr őeminenciájának
a lepényesetről, alázattal
kérvén, hogy elrettentő példa
okáért s a bűnös méltó
bűnhődéséért Márián
Regináldot az intézetből "sine
gratia, subito" kicsapni méltóztassék.
A kiállott izgalmaktól a toll úgy
remegett a kezében, hogy az írást
többször is félbe kellett szakítania.
Csak lassan, döcögve tudta papírra
tenni a gondolatait. Haragja eközben, szinte
észrevétlenül, lecsillapodott.
Egy fél órával előbb,
első felháborodásában,
darabokra tudta volna tépni Máriánt;
de most, egy fél órával később,
hogy szíve ismét rendesen lüktetett
s értelmét nem homályosította
el a szenvedély tüze, valami olyasmit
kezdett érezni: mintha Reginálddal
kissé elhamarkodva, túlságosan
statáriálisan bánt volna
el. Megtámadása, elítélése:
megfontolatlanságok, éretlenségek
voltak. Egy Néróhoz s nem hozzám,
a "Calasantinum" atyai szívű
régenséhez méltó kegyetlen
cselekedetek - jajdult fel benne a lelkiismeret.
Szegény fickó, hogy elsápadt,
hogy dadogott és reszketett hatalmas öklöm
előtt, mintha Isten volnék. Nagyon
megijedhetett. Mind úgy megijedtek; mukkanni
sem mertek. He-he-he. A gazemberek! Regináld
a főgazember. Bár ez egyszer, lehet,
nem is ő a bűnös. Kaufmes ugyan
háromszor is intett s az ő vádjai
még egyszer sem voltak alaptalanok. De
talán rosszul láttam s csak képzeltem,
hogy intett... Hátha Márián
mégis ártatlan ez egyszer! A gyanú
egymaga még nem bizonyíték...
Még egyszer okvetlenül beszélnem
kell vele. Véglegesen csak azután
döntök - határozta hirtelen Bagi
s megnyugtatásául szolgált
elgondolnia, hogy a dologban semmiféle
leereszkedés sincs. Krisztus is szóba
állt a farizeusokkal... Mindjárt
félbe is hagyta a megkezdett előterjesztés
folytatását s egy servitorral tüstént
maga elé rendelte Máriánt...
- És aztán karácsony szent
hetében is volnánk. E nagy napokon
legyen mindenki jobb és kegyesebb - morfondírozott
magában. Íróasztalától
a kanapéig csoszogott s mélyen belesüppedve
annak tört rugójú jobb sarkába,
azzal a felemelő benső érzéssel
várta Máriánt, hogy elhatározása
krisztusi cselekedetre vall. Regináld ezalatt
hiába próbált összehozni
egy becsületes, értelmes levelet.
Végre is kedvetlenül félretette
a tollat. Későbben talán jobban
fog menni az írás; most valami úgy
nyomta az agyát. Minden benső, jóleső
vágy nélkül csomagjának
a felbontásához fogott. A sűrű
bogra hurkolt kötelet minden nagyobb megerőltetés
nélkül le tudta róla oldani.
- Oh, bár ilyen könnyen
tudnám kibogozni balsorsom csomóját
is! - sóhajtott fel önkéntelenül.
- De miért is töprengek? kérdezte
magától szinte szemrehányó
hangon. A töprengéssel, búsulással
semmit sem érek el. Cselekednem kell! Végre
kicsapatásom a szüleim baja is, nemcsak
az enyém. Érettük mégis
csak tenni kellene valamit, hogy elkerüljem
a csúfos kidobást. - Szinte meg
volt lepve, hogy eddig erre nem is gondolt. -
Hátha felmennék az igazgató
úrhoz még egyszer, utoljára,
igen, s megkísérelném újra
hangoztatni ártatlanságomat. Talán
sikerülne tisztáznom magamat! Igen,
igen, fel kell hozzá mennem. Beszélnem
kell vele… Egy pár lépés,
egy pár szó az egész. Mit
sem kockáztatok, ha megteszem. Sőt
ezt megtenni kötelességem is! Mások
is megtennék. Mindenki megtenné,
csak a gyáva nem. Úgy van! Ki-ki
álljon helyt önmagáért
s mástól semmit se várjon.
Hányszor mondta ezt atyám!... S
ha vele majd négyszemközt leszek,
talán meghallgat s inkább meggyőzhetem
őt ártatlanságom felől.
Csak erősnek, bátornak kell lennem.
Hiszen ha kicsapnak, szüleimnek minden boldogsága
odavan. Szegény anyám belepusztul...
Olyan gyenge asszony. Ismerem. Megyek, megyek
az igazgató úrhoz! Meg kell tennem
ezt az utolsó lépést!…
Az örvény mélyéről
még egyszer felbukkanónak levegő
után való kapkodása volt
ez az elhatározás. Még egyszer
pislogni látta a napot, mentőcsónakot
fedeztek fel a szemei; inkább az életösztön
vak erejénél fogva, mint tudatos
számításból kapott
az utolsó szalmaszál után.
Izgatottan zsebrevágta bicsakját
s a leoldott csomagkötelet; asztalán
hagyta a felbontott csomagot, mit sem törődve
azzal, hogy távollétében
mindent felfalhatnak éhes lakótársai
- és elindult fedetlen fővel Bagihoz.
***
A folyosón szembetalálkozott
azzal a servitorral, aki neki éppen a parancsot
hozta, hogy azonnal jelentkezzék Baginál.
- Hogyan, ő hívat? -
kérdezte s egy sötét sejtelemtől
elhomályosultak szemei. - Hátha
minden hiábavaló s már lekéstem
volna! - villant meg benne bizonyos előérzet
- s azért hívat talán, hogy
ezt megmondja nekem. Oh Istenem, mindennek vége!
- sóhajtotta s most már az igazgatói
parancsnak engedelmeskedve s nem saját
elhatározását követve
folytatta útját Bagihoz. A lehető
legrosszabbra volt elkészülve...
Azonban a szobába lépve,
a Bagi szigorú szemei helyett szelíd
tekintetével találkozott; rideg
fogadtatás helyett nyájas megszólításban
részesült.
- No kis fiam, jer közelébb
- szólt Bagi hozzá suttogó
hangon s homlokán megsimogatva. - Kedves
gyermekem, ugye megijedtél? - kérdé.
- Azért, no, nem kell mindjárt úgy
elszontyolodni. Ki látott ilyet!? Te kis
gyáva, te. Te anyámasszony katonája...
Regináld meglepetten bámult
Bagira. Ismét a régi, kedves igazgató
urat látta maga előtt. Valami csoda
történhetett, hogy egyszerre így
megváltozott. Csak néhány
órája még, hogy durva, kegyetlen
volt hozzám. Hátha Montaldó
Vili járt nála s közbenjárt
az érdekemben. Vagy pláne magára
vette a lepénymegszentségtelenítést?!...
Neki még hisznek; az ő jó szíve
mindenre képes. Vagy valami egyéb
történt, hogy most olyan kegyes hozzám
az igazgató úr, tűnődött
magában Márián s szívét
a kellemes csalódás jóleső
érzése járta át. Mintha
egy elvesztettnek hitt kedves barátját
ismét megtalálta volna. A meglepetés
örömében kezet csókolt
Baginak.
- Mondd, hát igazán
nem te voltál? Nem hazudtál? - kérdezte
Bagi fürkésző tekintettel.
- Nem, és nem is tudom, hogy
ki volt – felelte Regináld nyíltan.
- Ez az igazság! Most sem s máskor
sem hazudtam soha! Higgyen nekem a nagyságos
igazgató úr!
- Ülj le hát. Nem szeretem,
ha előttem állingálnak és
ne pityeregj! Ezt sem szeretem. A férfi
sose sírjon. Nekem is nagyon fáj
néha - szólt Bagi felszisszenve,
mintha szúró fájdalmakat
akarna visszanyomni, mindkét kezével
végigsimított a testén, szíve
tájékától a lábikrákig
- de ha még úgy fájna is,
azért mégsem sírnék.
A vénasszonyok s a csecsemők sírjanak.
Ugye?
- Igen, a csecsemők - ismételte
Regináld gépiesen. Nem tudta: mit
jelentsenek a Bagi értelmetlen szavai.
Mit akar ezzel az időszerűtlen kioktatással?
Hiszen egyetlen könnycsepp sem volt a szemében.
Erőnek erejével sem tudott volna most
sírni.
- A kedves kis csecsemők, he-he-he;
te is voltál valamikor csecsemő; most
is az vagy; sokan mindig csecsemők maradnak,
he-he-he - dünnyögött Bagi s olyan
különös nevetéssel kísérte
a szavait. Kis szünet múltán:
- Mondtam már, ülj le! - szólt
rá Regináldra -, oda a karosszékbe,
abba. Azt ronthatod! Az az enyém, nem a
szerzeté. Még novícius koromban
vettem. Ugye pompás, puha szék.
Mindig aludhatnék benne az ember. Kényelmes,
hosszú mint a sír. Az öreg
anyám benne halt meg; rám is ott
vár a halál... Csakhogy én
nem ülök belé, he-he-he... Ah!
- Nevetése egy mély, fájdalomteli
sóhajba fúlt, amelytől egyszerre
olyan nyomasztó hangulat borult a szobára.
- Nézd, látod ott azt a sámmerlit?
Tedd a lábaim alá - nyögte
Bagi a fájdalomtól hirtelen elváltozott
arccal - és segíts ráemelni
a lábaimat. Olyan irtóztató
nehezek. Mint valami víztömlők.
Pedig csak a héten csapolt meg a doktor.
Két liternél többet szüretelt
rajtam. Mondtam is neki, hogy semmihez sem ért.
Ha bort tudna belőlem sajtolni, az volna
ám valami! Legalább eladhatnám
magamat valamelyik borkereskedőnek... Vizet-hordó
szamarat senki sem vesz. Ugye? - kérdezte
s mereven Regináldra nézett. Mintha
megzavarodott volna; vagy talán a halál
szagát érző gyógyíthatatlan
beteg keserű cinizmusa tört ki belőle?...
Majd minden átmenet nélkül
azt kérdezte: - És hogy vannak apádék?
Mi hír a falutokban?... Beszélj
már valamit.
- Semmit sem írtak. Semmi
újat nem tudok - válaszolta Regináld
s fürkészőleg körülnézett
a szobában, a falakon, a bútorokon,
hátha valahonnan mégis elfoghatna,
leolvashatna valami hírt, valami otthoni
újságot, amit az anyja írt,
ami azonban éppen most nem jut az eszébe.
- Be kár, hogy a pakkomat nem bontottam
fel egészen - sajnálkozott magában.
- Anyámtól biztosan van benne számomra
levél s benne sok újság,
sok érdekes hír. - Igazán
semmit sem tudok - tette hozzá a biztosítás
hangján.
- Semmit?... Akkor hát mesélj
valamit. Valamit, ami régebben történt.
Tudsz te mesélni; okos fiú vagy
- nógatta Bagi s hirtelen ravaszkás
mosoly jelent meg a ráncos ajkain. Mintha
róka vonult volna végig letarolt
mezőkön. - Ah, oly lassan telik az idő!
Legalább szórakoztass - mondá
mélyen felsóhajtva.
- Bocsásson meg a nagyságos
igazgató úr, de én igazán
semmit sem tudok - ismételte Regináld
az őszinte szégyenkezés hangján.
Soha sem érezte magát ilyen ostobának.
Mintha ebben az órában mindent elfelejtett
volna. Kétségbeesetten pillantott
jobbra, balra, le a földre, fel a fehérre
meszelt plafonra, minden zugba, ahova eddig talán
senki sem nézett. Hátha valamelyik
szegletből feléje repül egy gondolat,
valamely téma...
- Hazudj bár valamit - hangzott
az újabb nógatás. - Mindig
egyedül vagyok. Szánj meg... Ah, úgy
cammog az idő!... Szórakoztass! Szórakoztass
egy kicsit... Megöl az unalom...
A falon függő ingaóra
lassú ketyegése is mintha mérni
akarta volna az idő lomha tovadöcögését.
Még csak négy óra volt; máris
lámpát kellett gyújtani,
oly hamar besötétedett. Regináld
gyújtott világot s miután
az égő lámpát az asztalra
tette, ismét visszaült a karosszékbe.
És ekkor hirtelen úgy érezte,
mintha a lámpavilág benne is megvilágított
volna valamit, egy sejtelmet, egy gondolatot,
egy belátásból fakadó
ötletet. - Ostoba, élhetetlen! Mit
hallgatsz? Megnémultál, megbénultál?
Miért nem beszélsz? Járjon
a szád! Cselekedj! Ha mesélsz neki,
ha szórakoztatod, mindent visszaszerezhetsz,
amit elveszítettél. Az alkalom erre
most kínálva-kínálja
magát. Aknázd ki a helyzetet. Hazudj
bár neki. Hazudj össze-vissza mindent,
csak kedvesen, csak meghatóan, hogy elringasd
az öreget. Egy kézcsókkal mindent
elrontottál, egy hazugsággal mindent
visszanyerhetsz: békét, nyugalmat,
az intézetben való maradást
– sercegte füleibe a lámpa égő
kanóca rábeszélően,
meggyőzően - és a Regináld
lelke visszafelelte: - Igen, valóban, mesélnem
kell valamit, hazudnom kell valamit, hazudnom
kellene valamit, ügyesen, kedvesen, meghatóan;
s ha feledtetném vele az idő unalmasságát,
testi szenvedéseit, a szívébe
visszavarázsolhatnám magamat. Meghagyna
az intézetben... De mit hazudjak? Mit?
S hazudjak, vagy ne hazudjak?...
- Nagy hó esett. Sokba fog
kerülni az eltakarítása - zsörtölődött
ezalatt Bagi, a sűrűn behavazott ablakok
felé fordítván tekintetét.
- Hát még nálatok Erdélyben
micsoda hó lehet! A minap olvastam: egy
egész falut befútt a hó.
Nem a ti falutok volt az?...
Regináld csak fél
füllel hallgatott Bagira. Lelke mélyén
inkább a lámpa titokzatos sercegésére
figyelt; a hazudni vagy nem hazudni nagy kérdését
fontolgatta. Egész önérzete
tiltakozott az öntudatos érdekhazudozások
ellen. - Inkább csapjanak ki, de hazudni
nem fogok - szólt benne a becsületérzés.
- Hát a szégyen s szüleid mérhetetlen
bánata semmi neked? Azt hiszed, hogy ezekért
semmit sem kell tenned? Azért még
nem esik csorba a tisztességeden, ha valamit
hazudsz, nem magad, de szüleid miatt, - érvelt
benne lelkének titkos ördöge.
- Igen, igen... a mi falunkat fútta
be a hó. Az anyám meg is írta
volt... És mindenfelé farkascsordák
járnak; a hegyekből a nagy hideg lekergette
őket. Ezt is az édes anyám
írta - felelte Baginak. Utolsó szavait
inkább csak elhebegte, úgy megdöbbent
a száján máris kicsúszott
hazugságok hallatára.
- No látod, mégis
írtak valamit - dünnyögte Bagi.
- Igen, ezt írta, ezt...
s hogy, hogy a farkasok már embereket is
megettek a faluban - folytatta Regináld
megcsuklott hangon nem is az igazmondás
látszatának megmentése végett,
hanem mert a téma egyszerre működésbe
hozta imént még tunya fantáziáját.
A nagy hófúvás, a száguldó
éhes farkascsordák, a felfalt emberek
szörnyű ordítása képzeletében
egy perc alatt színes mesévé
szövődtek, melynek érdekfeszítő
volta őt magát is elragadta, lelkében
egy valósággal megtörtént
esemény benyomását keltve...
- Igen, bizony, a falu bíráját
is megették a farkasok a kisbárkányi
úton, azon a napon, amikor nagyvásár
volt Kisbárkányban - folytatta Regináld
nekitüzesedve, mintha attól tartana,
hogy eltűnik a színes mesekép,
ha nem tűzi azonnal szavakra egyes részeit.
- Oh nyáron, szép időben, csak
egy ugrás a falunktól Kisbárkány!
De annál messzibb van télen, ha
az országutat befútta a hó.
Jó lovakkal s jó szánkóval
ilyenkor négy órát is eltart,
míg az ember a kisbárkányi
piacra ér. Igaz, az országútnál
van egy valamicskével rövidebb út
is, de ez az erdőn át vezet óriási
fenyőfák között. Az ember
szinte fél alattuk még nyáron
is. Hát még télen! Mindenütt
nyakig ér a hó s az erdő sűrűjéből
éjjel-nappal farkasüvöltés
hallatszik. Csak akinek Kisbárkányban
nagyon sürgős dolga van, választja
télen az erdei utat; de ilyenkor a puskát
is magával viszi...
...Nos, igen - hol is hagytam el?
- igen kisbárkányi nagy vásárra
készült a falunk bírája
is. Téli bundát akart ott magának
venni, drága prémes, ezüst
gombos bundát, hogy abban ágálhasson
a kurátor lakodalmán. Mindenki tudta
róla, hogy nagyon hiú ember s hogy
belébetegednék, ha az esküvőn
másnak szebb bundája lenne. Már
tavasz óta türelmetlenül várta
a kisbárkányi sokadalom napját
s mert a bundavásárlásnál
semmi sem volt előtte sürgősebb,
az erdei úton át akart Kisbárkányba
hajtani. A cifrára pingált, tulipános
nagy szánkóba befogatta két
legszebbik lovát, beültetvén
a szánba a feleségét s a
gyermekeit is. Nyolc éves volt a legnagyobb
gyermeke. Mint az orgonasípok, úgy
ültek egymás mellett a szánkó
hátsó padján. Piroska volt
a legkisebb köztük; alig két
esztendős; édes, kedves gyermek. Aztán
a macskát is zsákba kötve,
a szánba dugta a bíró, a
gyermekek alá, a széna közé.
Úgy nyávogott szegény állat...
Mondom: mindnyájukat a vásárra
vitte, pedig egy cseppet sem volt szép
idő. Úgy havazott, hogy egy-egy percben
látni is alig lehetett. Hiába mondták
a szomszédok: - Bíró uram,
istenkísértés ilyen időben
a házból kimozdulni. Halassza el
holnapig az utat. Hiszen egy hétig tart
a vásár. Megveheti máskor
is a bundát; Kisbárkány nem
süllyed el addig. Ne menjen bíró
úr, maradjon itthon, még betemeti
valahol a hó. Vagy legalább a rendes
úton menjenek s nem azon a másikon,
a nagy erdőn keresztül. Nem hallotta,
hogy hogyan ordítanak benne éjszakánként
a farkasok?!...
- Eh, mit kornyikáltok?!
Megyek! Még ma akarom megvenni a bundát
- feleselt a bíró, majd hetykén
hozzátette: - Mit nekem egy kis havazás?
Mit nekem a farkasok? S ha százszor annyi
volna! Egytől-egyig lepuffintom. Itt a pisztoly
nálam. Kitűnően fungál
- s kétszer egymás után megnyomva
a kakast, - Bum! Bum! Hallottátok? - kérdé...
Az erős dörrenéstől magasra
ágaskodtak a lovak s a parasztok a szántól
ijedten húzódtak odébb. De
csakhamar tovább rimánkodtak: -
Legalább az asszonyt s a gyermekeket ne
vigye magával - szóltak rábeszélő
hangon. Mire a bíró szigorú
tekintettel azt válaszolta: - Az asszonynak
az ura mellett van a helye; őt mindenhová
követni tartozik. A gyermekek is csak hadd
jöjjenek! Ha itthon hagyom, felgyújtják
a házat. A macska meg kárt tehet
a kamrában, az edényekben itthon...
Különben is kinek mi köze hozzá,
hogy mikor, hová megy a bíró?
S hogy kit, mit visz magával? A bíró:
úr, a bíró azt teszi, ami
neki jól esik. Kuss el az utamból
sok finác, mert el találok gázolni
valakit! - kiáltotta mérgesen s
a lovak közé csapva, a szánkó
tovasiklott a behavazott úton, végig
a falun...
A gyermekek ujjongtak örömükben.
Még akkor is, amikor a szán már
jóval túl volt a falu határán,
nevettek és sikoltottak, úgy tetszett
nekik ez a kirándulás. Csak a bíróné
maradt lehangolt, szomorú. Vészes
sejtelmek és előérzetek gyötörték
a lelkét. De szólni nem mert róluk.
Egy óra múlva a nagy
erdőhöz értek s nemsokára
eltűnt a szán a hó alatt roskadozó
fenyők sűrűjében. Ekkor
már olyan erősen havazott, mintha
zsákokból lisztet öntöttek
volna. Már leáldozóban volt
a nap. Az egész erdőre sejtelmes félhomály
borult.
- Jaj! Uram irgalmazz! Farkas! Farkas!
Ott! Ott! - kiáltotta hirtelen a bíróné
mindjárt az első fordulónál
s egyik kezével egy korhadt fatörzsre
mutatva, amely mellől egy hatalmas ordas
ugrott elő, másik kezével kebléhez
szorította a gyermekeit. A farkas vérfagyasztó
vonítással vetette magát
a szán után s mintha útközben
többször megfiadzott volna, egyszerre
vagy száz farkas támadt a nyomában…
- Borzasztó! - szólt
Bagi s félve a befagyott ablaktáblákra
pillantott. Vajon nem kandikálnak-e be
kívülről éhes farkasok.
Regináldban e közbeszólástól
egy percre meggyengült a fantázia
ereje, mely eddig feltartóztathatatlanul
magával ragadta őt a rémmesék
országába. Egy pillanatig észre
tért. Remegve pillantott az ajtóra,
vajon nem nyílik-e meg? Vajon nem állanak-e
annak küszöbén a bíró,
a bíróné s gyermekeik? Nem
kacagnak-e rajta? Nem törnek-e rá,
hogy befogják a száját, a
róluk koholt rémmese miatt?... Mintha
a bíró hangja meg is csendült
volna:
- Hazudsz! Betyár! Eszünk
ágában sem volt a kisbárkányi
vásárra menni...
Hanem a fantáziának
egyszer működésbe hozott tovalendülését
nem lehetett egykönnyen visszafojtani. A
megkezdett mesét, a megindult hazugságot
nem lehetett félbehagyni. A hóborította
erdőrengeteg misztikus homályából
kirohanó, villogó szemű, éhes
farkasok szívettépő vonítása
s az életveszélybe jutottak kétségbeesett
jajkiáltásai ismét felvétették
vele a mese elejtett fonalát.
- Jaj! Megesznek! Segítség!
- rimánkodtak a gyermekek és úgy
az anyjukba kapaszkodtak, hogy majd megfojtották
szegényt. A macska valahogy kiszabadulva
zsákbörtönéből, sziszegve
szembe akart szállni a ragadozókkal.
Tüzes szemei s felborzolt szőre csaknem
szikrákat hánytak. A lovak megriadva,
nagy szökésekben vágtattak
tova a térdig érő hóban.
Izzadtak, gőzöltek, mint a felhevített
mozdonyok.
- Lőj! Lőj rájuk!
- könyörgött a bíróné
s a bíró lőtt is. Folyton tüzelt,
de csaknem egyetlen lövés sem talált.
Végre az utolsó töltényre
került a sor. Ez az egy talált; az
egész farkascsorda a szántól
már alig egy ugrásnyira volt. A
puskacső maradt utolsó fegyverül;
míg ki nem hullott a kezei közül...
Most következett a legborzasztóbb
óra.
- Oh jaj! Jézus, segíts!
- rimánkodott a bíróné
s összekulcsolt kezeit az égre emelte.
De szavait elnyelte az ordasok vonítása.
Már csaknem teljesen besötétedett.
Sehol egy ragyogó csillag, sehol egy biztató
gyertyaláng. Csak a farkasok szemei villogtak,
mint megannyi sírlámpa a hóval
betemetett földön... A bírónak
az az ötlete támadt, hogy a vadállatokat
rohanásukban fel kell tartóztatni.
Ezzel időt nyerhetek a továbbjutáshoz.
- Kerüljön bármibe
- szólt magában -, Kisbárkányba,
ha törik-szakad, mégis el kell jutnom!
A téli bundát még ma akarom
kiválasztani! - s megragadva a macskát,
kidobta a hóba, prédául a
farkasok elé. Egy szempillanat alatt felfalták
szegényt. Aztán a pokrócokat
dobta elibük; ezekre is rávetették
magukat a farkasok; azt hitték, valami
jó falat, s míg egymás közt
marakodtak, a bíróék mindannyiszor
nyertek egy-egy percet az előbbrejutásban.
Oh, de a cél még nagyon messze volt
s az állatok a tovasikló szánkót
nemsokára ismét utolérték.
Amikor végre az utolsó
pokrócból is kifogyott a bíró
s nem volt más, amivel becsaphassa őket,
egy szörnyű elhatározással
legnagyobbik gyermekét lökte ki a
szánból.
- Ezzel a kövérrel
nyerek legalább egy jó negyedórát
- vigasztalta magát - s a téli bunda
meglesz, meglesz, mindenáron!…
Majd a második, aztán
a harmadik gyermekre is rá került
a sor. Az utolsót, a legkisebbet, Piroskát
sem kímélte meg. Őt is széttépték
a farkasok, hogy aztán újból
a szán után vessék magukat,
amely, amint szimatolták, még sok
jó falatot rejteget.
A bíró a veszedelmet
megújulva látván, vállon
ragadta a feleségét s rárivallt
torkaszakadtából:
- Szülj! Szülj! hogy legyen
mit a torkukba dobjak, vagy rád kerül
a sor! - s dögönyözni kezdte a
szerencsétlen asszonyt. A hátán,
a mellén s a hasán dögönyözte.
S a bíróné e rettenetes percben
ikreknek adott életet. Ő maga sem
tudta, hogy hogyan. Mert a Szentlélekkel
ez időtájt nem volt találkozása.
Két kicsi leánykát hozott
a világra, akiknek a lelke tisztább
volt a frissen hullott hónál. Oly
picikék voltak, hogy egy farkas minden
harapintás nélkül, egyszerre
elnyelte őket, mint az ember az osztrigát.
Minthogy pedig a bíróné többet
szülni már nem tudott, bár
eleget erőlködött, a bíró
dühében őt is lelökte a
szánról.
- Áldozd fel magad az uradért!
- ordította s ostorával a már
teljesen kimerült lovakra csapott. Két
kilométernyi út volt még
csak hátra. Kisbárkány felől
már számtalan lámpafény
biztatólag pislogott az éjben.
- Meglesz! A bunda meglesz! - kiáltott
fel örömmel a bíró s szemeiből
kivillant a biztos reménység tudata.
De a lovak egyszerre, mintha villám ütött
volna a szívük közepébe,
holtan összerogytak s mélyen besüppedtek
a hóba. S velük együtt a bíró
is a farkasok martaléka lett... Oh, az
egész szörnyű volt, szörnyű!
- fejezte be Regináld a szavait s annyi
belső borzadály tükröződött
az arcán, mintha az esetnek szemtanúja
lett volna.
- S mindez igaz? Meg is történt?
- kérdezte Bagi a legkomolyabb arckifejezéssel.
- Az édes anyád írta?...
- Nem. Dehogy! Az egész csak
mese... Igen... Én, én nem is állítottam,
hogy igaz... Azt tetszett mondani, hogy hazudjak
valamit... Hát kigondoltam valamit. A bíróék
élnek; persze, hogy élnek - hebegte
Regináld s meglepetve bámult Bagira.
Volt valami a Bagi kérdésének
tónusában, ami hideg zuhanyként
érintette.
- Betyár! Gazember! Így
hazudni! - kiáltotta Bagi s két
öklével fenyegetőleg közeledett
Regináldhoz.
- De ha kívánni tetszett!
Másként nem is mertem volna - védekezett
Regináld.
- Elég! Egy szót se
többet! Megismertelek. Hazug, romlott lélek.
Ámítottál eddig; de most
az egyszer lépre vittelek. A nyakadat szegted...
Hazug! Hazug! Hazug! Te vagy a lepénygyalázó;
hiába tagadod. Hazudtál most is,
hazudtál akkor is. Érted a mesterségedet.
Pusztulj! Még ma hordd el magad - dörögte
Bagi megszakítás nélkül
s kilökte Regináldot az ajtón.
Aztán nyomban leült az íróasztalához.
A felháborodástól
reszkető kezekkel írta folytatólag
Regináldról a püspök úr
őeminenciájának: "Úgy
hazudik a gazember, mintha igazat mondana. Ilyen
mételyt az intézetben tovább
tűrni nem lehet. Alázatos tisztelettel
kérem, hogy kicsapatását
azonnal elrendelni méltóztassék."
***
Hazudtam. Valóban hazudtam...
Oh mit követtem el? Mindent eljátszottam;
mindent. Méltán ér a legsúlyosabb
büntetés. A bűn útjára
tudatosan léptem. Hazudtam önmegmentésemért.
Oh, mint szégyellem magam... Ezt túl
nem élhetem - sóhajtozta Regináld,
megállva a folyosón, a Bagi ajtaja
előtt. Kezeivel elfedte a szemeit, nehogy
megpillantsa önmagát, vétekkel
bemocskolt arcát. Érezte, hogy most
már minden sopánkodás hiábavaló.
Végleg elveszett; el kellett vesznie, mert
ügyének megmentését,
ügyének jórafordulását
egy hazugságtól várta. Mit
ér, hogy eddig mindig igazat mondott s
ha ezután is mindig csak az igazat fogja
mondani? Örökre rá van már
sütve a hazug emberek bélyege. Igaz:
csak egy ember tudja ezt, csak egy ember látja
homlokán a szégyenbélyeget,
Bagi. De boldog lehet-e a szív millióktól
kapott magasztalás mellett, ha bár
csak egyet is tud a milliók között,
aki joggal megvetéssel nézhet le
rá?... "Legyek ez az egy bár
én magam."
A folyosón éppen a
lámpákat gyújtogatták
az illuminátorok. A havazás teljesen
elmúlt. Az égen tisztán ragyogtak
a csillagok, mintha megfürödtek volna.
Minden felragyogott, minden tündökölt
körülötte; nemsokára az
intézeti karácsonyfa is csillogni
fog; csak benne aludt ki egymás után
minden. Csupa sötétség, köd
és kábulat töltötte be
a lelkét. Majdnem összeroskadt az
önvád s a bánat súlya
alatt... Hová menjek?... Ki segíthet
még rajtam? - nyöszörögte
könnyes szemekkel. A "múzeum"-ba,
a fiúkhoz visszamenni nem mert. Nem volna
bátorsága a szemeikbe nézni.
Kis kabátban volt; fázni kezdett.
Kezeit önkéntelenül a zsebeibe
dugta, hogy felmelegedjenek. Egyik zsebében
megtalálta porcelánból készült
szent Antalát. Egészen át
volt melegedve. Olyan jól esett megmarkolnia
jóságos szent barátját,
aki eddig semmiféle bajában soha
sem hagyta el... Most is, alig hogy megérintette
őt, mintha segíteni akarna rajta,
a bajból való menekülésnek
egy utolsó eszközéhez juttatta
őt. Regináld arca csaknem felderült,
amikor a másik zsebében megtalálta
azt az erősfonatú kötelet, amelyet
otthonról kapott csomagjáról
oldott volt le egy órával előbb,
s amelyet a zsebébe gyömöszölt,
amikor hirtelen elhatározással Bagihoz
sietett.
- Elég erős lesz...
Én nem nyomok sokat - mondá magában
s leszaladt a lépcsőkön. Majd
a fák sűrűje felé vette
az útját, arra, ahol a még
sötét karácsonyfa állt.
VII.
A fiúk türelmetlenül
várták azt a percet, amelyben harangkongás
fogja jelezni, hogy indulhatnak már a karácsonyfához.
Hét órára volt kitűzve
az indulás; de az óra már
elütötte a hetet s még mindig
semmi harangkongás... Pedig a karácsonyfa
már percek óta fényben úszik.
A kis gyertyák lángjai átcsillognak
a lombtalan fák száraz ágai
között s a bokrokon. Mindezt látni
lehet a "múzeum" ablakaiból.
Végre, már negyed
nyolc is lehetett, kinyílt a "múzeum"
ajtaja; Bagi lépett a szobába. Az
arca halovány volt; az ajkai reszkettek;
megdöbbenés és ijedtség
ült a homlokán. - Jertek, kövessetek
- szólt szakadozva, mintha levegő
után kapkodott volna. - Csengetés
helyett én magam hívlak. Csak semmi
lárma. Csendesek legyetek... mehetünk;
- mire a fiúk kettős rendekbe sorakozva,
követték Bagit le a lépcsőn,
az udvaron, a kerten át a tisztára
sepert utakon. Szent, ünnepi érzések
járták át mindannyiukat.
Szívük repesett az örömtől
annak elgondolásánál, hogy
mi minden szép, drága és
jó dolog vár reájuk a karácsonyfa
alatt. Az Úr Jézus jól tudja:
mit szeretnek az emberek. Az Úr Jézus
szeretete végtelen. Ő mindenkinek
csak örömet szerez. Igyekezni fogok
Hozzá hasonlóvá lenni.
Ezer jó szándék
fogant meg bennük, amíg a karácsonyfához
értek. A gyertyák csillogása
majdnem elkápráztatta őket.
Az első pillanatban alig láthattak
a feldíszített fánál
egyebet. Csak a csudálkozás és
a káprázat elmúltával
tört ki ajkaik közül egy tompa
ah! kiáltás s valamennyiük
tekintete az ajándéktárgyaktól
elfordulva, egyszerre egyetlen tárgy felé
irányult: Regináld holttestére,
mely előttük feküdt a letaposott
hóban, a fényben úszó
fa alatt. A csomagoskötélnek fele
még a nyakán lógott; másik
fele egy lépésnyire a karácsonyfától,
egy tölgyfaágon ide-oda lengett. Már
késő volt, már meg volt halva,
amikor az illuminátorok szörnyű
tettét észrevették s kettévágták
a kötelet.
- Látjátok, a hazugság
az akasztófára vezet - szólt
Bagi, erősen fékezve felindulását,
nehogy elérzékenyülése
gyengeségnek lássék. E szomorú
percben is úgy érezte, hogy rámutatva
a példára, nevelnie, tanítania
kell az ifjúságot szemléltető
módon. Szinte belekábult attól
a gondolattól: minő hatással
lehetnek a zsenge lelkekre eme szavai, amelyek
talán üresen konganak a megrendítő
példa hiányában. - Igen,
a hazugság az akasztófára
vezet - ismételte. - Ez legyen a ti legbecsesebb
karácsonyi ajándékotok -
s akaratlanul is Kaufmesre nézett, mintha
tőle szavainak helyeslését
várná. És Kaufmes kétszer
is igenlőleg intett s olyan arcot vágott,
mintha e tanulság valóban megszívlelendő
volna. Szempillái alól azonban titkon
megfigyelte a társait, vajon nem vonatkoztatja-e
valaki csakis ő reá a Bagi figyelmeztetését?...
De az arcok e pillanatban nem árultak
el egyebet mélységes bánatnál,
elszörnyedésnél, megdöbbenésnél.
Gyanakodni, vonatkozásokkal bíbelődni
nem érnek rá a megrendült szívek.
A kis Montaldó Vili arcát sűrű
könnyek árja mosta. Kezében
reményvesztetten tartotta a Regináldot
ábrázoló képet. Kinek
adja azt most? Kinek?... Félhangosan, keservesen
zokogott. Lehulló forró könnyei
sötét kis sírokat ástak
a hóba. Nagyokat sóhajtva hol a
holttestre, hol a képre nézett.
Szerelme tárgya feküdt előtte
élettelenül, az első, a legtisztább,
a legszüzebb szerelemé, amelynél
tisztább és önzetlenebb talán
sohasem fog többé lobogni benne.
Vége. |