Kupcsay Felicián művei
 

Egy kézcsók

I.

A Calasantinum-fiúnevelde régense, az én időmben, páter Bagaméri volt; egymás közt csak Baginak hívtuk őt. Viseltes reverendájában, kampós polipos orrával, csupasz nyakával sötétszándékú vén keselyűhöz hasonlított. Járásának vízkóros nehézkessége, arcának és hangjának sajátszerű szigorúsága, az első pillanatban, mindenkire a félelmesség benyomását tették. Azt, hogy apró, szúró tekintetű szemeinek egyikében a szívjóságnak s az irgalomra való hajlandóságnak szelíd fénye csillogott, riasztó külseje miatt alig vette észre valaki. Mintha a keselyű-ember ezt a szemét szelíd galambtól örökölte volna.

Márián Regináld ötödik gimnazista volt, amikor a nála idősebb osztálytársaival: Kaufmes Ádival először került a Bagi szemei elé az intézeti irodában. Láttára összeszorult a szíve, úgy megijedt tőle. - Óh Istenem! Ez tehát az igazgató úr?! Olyan, mint egy sárkány, sóhajtotta s el szeretett volna szaladni e rút ember elől, vissza a faluba, a szülői házba. Sokkal rettenetesebbnek, sokkal zsarnokibb külsejűnek találta Bagit, mint ahogy leírták neki. Valósággal iszonyatot érzett, ha az arcára nézett s a félelemtől remegtek az ajkai, amikor neki kezet csókolt. Talán kezet sem csókolt volna, ha otthon ezt a lelkére nem kötik.- "Alázatos, becsületes és szorgalmas légy kis fiam s ne felejts mindjárt az első találkozásnál kezet csókolni annak a jó igazgató úrnak. Neki köszönheted a stipendiumot. És máskor is, ha erre alkalom nyílik, kezet csókolhatsz neki. A fellebbvalók ezt nagyon szeretik, - s akkor a jó Isten is megsegít." - Most is megcsendültek a füleiben édes atyjának e búcsúszavai, amelyekből egy bölcs parancsot vélt kiérezni a szíve. Majdnem kétszer is kezet csókolt Baginak. Úgy meglapult előtte félelmében, mint pipiske a vércse megpillantásakor. Mintha ez a csúf pap a vérét akarná venni.

Pedig páter Bagaméri igen nyájasan fogadta őt; a többi fiúnál sokkal nyájasabban. Homlokon csókolta; tudakozódott a szülei után; folyton "kedves báránykám"-nak szólította őt s végül a "cubiculumba", a protekciós szobába internálta, az úri gyerekek közé, ami az intézetben kitüntetés számba ment.

Kaufmes Ádi ezalatt zsebretett kezekkel, hetyke fejtartással, szepegés nélkül várta a sorát. Amikor pedig Bagi elé lépett, éppen csak megbiccentette a fejét. Nem csókolt kezet. Egész viselkedésében volt valami kihívó elbizakodottság, kérkedő vásottság. Mintha csak a Bagi szemébe mondaná: - Vén kappan, azt hiszed, hogy megijedek tőled? Nekem ugyan egy cseppet sem imponálsz! De nem is kapott csókot a homlokára. Bagi mindjárt lejómadarazta; tizenhárompróbás gazembernek titulálta s megjövendölte neki, hogy nem sokáig eszi az ingyen friss cipót. Alig bírt szavakat találni, hogy felháborodásának kellő kifejezést adjon. - Te, te utcaneveltje... Tanulj Máriántól illemet - szólt, s Regináldra mutatott, aki a szoba egyik sarkában szerényen meghúzódva hallgatott.

A példákkal való nevelést tartotta Bagi a legjobb pedagógiának s a legnagyobb mohósággal vetette rá magát minden alkalomra, melyből valamely tanulságot kimutathatott... Kaufmesnek azonban nem valami nagyon imponálhatott Márián, mert fitymálólag nézett végig rajta. Végre is Bagi, igazgatói sújtó hatalmának éreztetéseként, a múzeumba dugta őt, az udvari kaszárnyaszobába, a közönséges elemek közé.

- Bánom is én! - vetette oda Kaufmes gúnyosan. De ugyanakkor haragtól szikrázó szemei azt is mondták Máriánnak: - Hízelgő, nyomorult. Majd kitúrlak a cubiculumból. Várj csak! Csak úgy félvállról köszönt Baginak s kifelé indult...

Bagi azonban, mintha hirtelen egy jó ötlete támadt volna, még az ajtó küszöbétől visszahívta őt. - Kemény, nyers legényke. Talán ilyen a lelke is. Rendőrnek, kémnek való anyag. Jól kellene vele tartanom; még hasznát vehetem - tűnődött magában, még egyszer végigmustrálván Kaufmest... Olyan nehéz is volt a fiúnevelde kormányzása! Hatvan vásott, neveletlen kölyökre felügyelni nem kis feladat. Egy öreg, vízkóros páternek pedig valóságos mártírium. Nem csoda, ha súlyos munkájához, a nevelés magasztos célja érdekében, segítőtársakat keresett.

Regináld hamarjában nem is tudta kellően értékelni azt, hogy a cubiculumba került. Hogy a cubiculum egy barátságos, csinos, utcai szoba, amelyben csak négyen laktak s valamennyien jó családbeli, úri gyerekek - míg a múzeum egy ódon, szürke udvari helyiség, melyben vagy negyvenen, a "csizmaszagúak" szorongtak, nem is vette észre. Ez is szoba volt, az is. Egymástól csak a közös hálóterem, a dormitorium választotta el. A cubiculisták is tanulók, a múzeumbeliek is; egy cipón, egy koszton élnek; egy levegőt szívnak. Mi tehát a különbség közöttük? Semmi... A múzeumba is éppen olyan szívesen ment volna. - A fő, hogy jól tanuljak, hogy becsületes legyek s ne feledkezzem meg a nagyságos igazgató úrnak tartozó tiszteletről - gondolta magában.

Annál jobban érezte Kaufmes a történt megkülönbözetést. Alig várta, hogy Regináldot képzelt örömében megzavarja, enyhítvén ezzel szívének izzó irigység szülte keserűségét.

- Nos Ragály úr, hogy esett a kézcsók? - támadt rá mindjárt első nap a refektóriumban, a többiek előtt. - Egy százasért sem csókoltam volna meg azt a büdös, nagy kezét. Pfuj! Máris behízelegted magad. Jól kezded; nagyon jól; mondhatom. Még meg fog tenni spiclijének. Meglátjátok… Úgy vigyázzatok!

Valamennyien hangosan kacagtak Regináld elkeresztelésén... Ragály! Ragály! Ilyen pompás gúnynevet csak szellemes agy szülhet. Hiába, csak nincsen párja Kaufmes Ádinak! - s vidáman fecsegve ünnepelték őt, a "mester"-t, a vezért, amivé őt e percben csaknem közös érzéssel kinevezték. Az egész ebéd alatt csak reá figyeltek; az ő szavait lesték, bámulták a vicceit és szójátékait. Szörnyen imponált nekik, már csak azért is, mert megtudták róla, hogy egy más intézetből, ahol egyik tanárával "önérzetesen" szembeszállt, mint ismétlő diák került a Calasantinumba. Már tapasztalt legény! Ismeri a fiúneveldék titkait, a tanárok és igazgatók gyengéit s erő, bátorság van benne, akinek védőszárnyai alá jó lesz behúzódni a járatlan, a szülői várból a nyílt életbe most először kikerült félénk csecsemőknek. Ösztönszerűleg bámulatteljes respektussal néztek fel reá, míg Regináldot, aki az asztal végére került, csak sajnálkozva emlegették. Alig törődtek vele. Anélkül, hogy alapos okuk lett volna rá, máris gyanús embert láttak benne, akitől Kaufmes szerint, már kezdettől fogva jó lesz óvakodni. Ebéd végével teljesen megfeledkeztek róla. Mindnyájan Kaufmes köré csoportosultak s úgy vonultak ki az intézeti kertbe, a hatalmas tölgyek s százados fenyőfák alá, labdarúgósdit játszani, amíg szilenciumra harangozni fognak.

Regináldot senki sem hívta. Pedig de szívesen ment volna ő is játszani! Egyedül magára hagyták a fehérre meszelt árkádos folyosó nyirkos árnyékában...

II.

A fehérre meszelt árkádos folyosó nyirkos árnyékában ezután is gyakran lehetett Regináldot látni egyedül, elmélázva s tűnődve furcsa helyzetén, amelybe Kaufmes szavai sodorták. Minden ajtónyikorgásnál vagy nevének elhangzásakor ijedten összerezzent s félve maga köré nézett: vajon nem Bagi közeledik-e, nem őt szólítja-e? Az első találkozáskor is rettegett tőle, de akkor csak a félelmetes igazgatót látta benne, aki megdorgálhatja, megbuktathatja és kicsaphatja szüleinek kárára és nagy bánatára. Ennél a félelemnél azonban fojtóbb és kínzóbb volt az az érzése, amelyet benne Bagi iránt Kaufmes gyanúsító nyilatkozata keltett. A szigorú régenstől való félelem úgyszólván semmi se volt ahhoz az iszonyathoz képest, mely elfogta lelkét annál a feltevésnél, hogy ugyanaz az igazgató spiclijévé szándékszik őt tenni, besúgásra, árulkodásra fogja őt kényszeríteni, mit sem törődve, hogy ezzel erkölcsileg megsemmisíti őt az egész Calasantinum előtt. Ösztönszerűleg kerülte Bagit; amikor pedig elkerülhetetlenül találkozniuk kellett, azt az egyet kívánta csupán: Csak meg ne dicsérne! Bár inkább goromba volna hozzám!

Minderről sejtelme sem volt Baginak. Regináld tartózkodó, csendes viselkedését külön is megdicsérte. Minden vizitációkor volt hozzá néhány elismerő szava, hogy milyen rendes, szorgalmas fiú. Az osztály eminense! "Kaufmes, példát vehetsz tőle!" – példálózott akárhányszor. Állandóan "kedves báránykám"-nak hívta s őt tette meg konduktornak, főtisztnek a többiek felett. De Regináldot sem a sok dicséret, sem a konduktorság nem töltötte el büszkeséggel. Mindezeken inkább elszomorodott. Minden őt illető magasztalás csak restelkedést ébresztett benne. A konduktorság megett pedig egyenesen sunyi szándékot sejtett. Bagi kegyességében csak ravasz fogást látott, hogy ily módon vele többször érintkezve, könnyebben árulkodásra bírhassa őt. Mindjárt le is köszönt a felügyelőségről. De Bagi minderről tudni sem akart s mikor konduktori minőségében másnap hozzá kellett mennie, végighaladva a folyosón, amelyen a fiúk nagy része együtt mulatott, úgy érezte mintha ujjal mutogatnának reá s azt susognák: "Nézzétek! Referálni, árulkodni megy... Mindenkit felad: Demetert, hogy kártyázott szilencium alatt, Pungurt, hogy becsmérelte az intézeti kosztot s hogy trágár nótákat daloltunk az este. Kaufmes! Rólad is fog hazudni valamit..."

Mintha Kaufmes utána is kiáltott volna: "Csak a kell! Úgy vigyázz a szádra, hogy a fogaidat is betöröm!..." Mint valami súlyos bűnnel vádolt szerencsétlen sietett át a titkos vádlók sorfala között. Érezte, hogy védekezéssel csak erősítené a vádlók balhitét, hogy minden védekezés csak hiábavaló erőlködés volna. Érezte, hogy Kaufmes Ádi gyanúsítása egy rettenetes örvény közepébe dobta, amelynek gyűrűi egyre gyorsabban forognak. Minden erőfeszítése mellett sem fog tudni ebből az örvényből önerejéből kiszabadulni. Csak a jó Isten és a szentjei segíthetnek rajta.

Minden este, lefekvéskor, lámpakioltás után, elővette párnája alól porcelánból készült kis Szent Antalát, amelyet édesanyjától kapott, hogy csak mindig hozzá folyamodjék, ha bajban lesz a földön, mert Szent Antal minden rosszból kisegíti, s a kis szobrocskát magához ölelve, halkan suttogá: - Édes kicsi Szent Antal, Jézusnak barátja, Istennek titkárja és tanácsadója, ne feledkezzél meg rólam. Engedd, hogy az igazgató úr ne hivasson, ne vallasson engem s ha már vallat, senkire se árulkodjam, hanem inkább jót mondjak mindenki felől. Oh édes kicsi Antal eszközöld ki nekem, hogy mindig csak a jót akarjam s hogy karácsonykor jó bizonyítványom legyen. Ámen...

III.

December másodikán egy nagy esemény tartotta izgalomban a fiúkat. Aznap este Kaufmes és Demeter elmaradtak a vacsoráról, sőt lefekvéskor sem látta őket senki. Az ágyaik azért össze voltak túrva; úgy látszott, mintha bennük feküdnének. De csakhamar kiderült, hogy nem ők, hanem mindenféle ruhákból összecsinált bábuk pihennek a paplanok alatt, nyakig betakarva. Még szemet, szájat, orrot is festettek neki Bagi biztosabb megtévesztésére, ha netán vizitálni jönne a dormitóriumba: vajon a nyájnak minden egyes báránykája az akolban van-e?

Csak a beavatottak tudták, hogy mindketten a színházba szöktek. Ők legalább ezt mondották... Azonban már éjfélt is elütötte, anélkül, hogy visszajöttek volna. Végre éjfél után, egy órakor hazatértek. De ahelyett, hogy - bűnösségük tudatában - lábujjhegyen, csendben jöttek volna, lármázva, danolva rontottak be a dormitóriumba. Ittasok voltak. Folyton valami tánciskoláról meséltek s ördögi élvezettel zavarták fel álmukból a mélyen alvó fiúkat. Ágyról-ágyra járva fülbesúgták: "Tett-e apád érettségit?" s a kérdezettek felriadásakor hangos hahotába törtek. Kaufmes még csillagokat is rúgatott.

Botrányos viselkedésüket még azok is megsokallták, akik egyébként együtt éreztek velük. Szinte jó néven vették, amikor Márián Regináld, konduktori feladatából kifolyólag, kérő hangon odaszólt a zavargóknak: "Hagyjátok már abba! Kérlek... Legyen eszetek, legyen szívetek... Félek, az igazgató úr is meghallhatja."

- Igen, ha beárulsz! - felelte hangosan és gúnyosan Kaufmes.

Másnap Bagi magához rendelte Máriánt. - Bizonyára hallotta az éjszakai lármát... Mindent meg akart tudni - gondolta megrémülve Márián s azzal az elhatározással indult Bagihoz, hogy bármint is faggassa őt, az egész esetről hallgatni fog. "Még ha a bőrt is lehúzza rólam!..." Ez az elhatározás erőssé tette s bátran szembe mert nézni azokkal, akik elindulásakor gyanakvólag kísérték lépteit. De azért mégis hideg borzongás futott végig a tagjain, amikor az "Irodá"-ba lépve, az öreg Bagi kocsonyás arcából feléje sandító szemeivel találkozott.

- Pénzt kaptál hazulról, téli cipőre - szólt Bagi s lassú piszmogással, reszkető kezekkel kirakta eléje az érkezett összeget. Aztán fáradtan, mintha nagy munkát végzett volna, visszaesett a karosszékbe. Regináld besepervén a pénzt, azt várta, hogy Bagi az éjjeli botrányt is szóba fogja hozni. Bagi azonban némán hallgatott. Székébe mélyedve úgy nézett ki, mint a végét nyögő vízkóros beteg. Néha mintha már nem is lélegzett volna. Ha két apró szemével nem pislogat, halottnak is lehetett volna tartani. Majd fejével bólintgatni kezdett s ajkait fanyar ráncokba vonta, mintha mondaná: - Úgy bizony fiam, nyűgös, unalmas az élet; rosszak az emberek; jó volna már nekem is pakolni és menni. - Regináld legalább ilyesmit olvasott ki arcredőiből s búsongó bólintásának hieroglifáiból. Mélységes részvétet érzett e beteg, életét hálátlan, arcátlan tanulók nevelésére szentelt öreg pap iránt. Önkéntelenül megszólalt lelkében a vágy: - Szegény, szegény ember. Bárcsak segíthetnék rajtad!

Eközben észrevette, hogy Bagi folyton rászegzi a szemeit; mintha át akarna hatolni rajta; mintha valamit kutatna benne. Csak bíró fürkészheti ily éles, merev tekintettel a vádlott bűntudatát. Regináld rövid nyugalmát e különös nézés egyszerre megzavarta. Milyen furcsa ma hozzám az igazgató úr! - sóhajtott fel magában. Mintha valamiért "pik"-je volna rám. Máskor is szenvedett, máskor is voltak nyomott kedélyhangulatai, de ilyen rideg, ilyen szófukar még sohasem volt hozzám. Úgy érezte: a legjobb volna eltávoznia, mert tudta, hogy illik bevárni az igazgató úr elbocsátó kézmozdulatát, állva maradt a helyén.

- Igaz - szólalt meg hirtelen Bagi - nem hallottál valami különös zajt az éjszaka? Éneklést, nyávogást... Néha úgy hangzott, mintha a dormitóriumban sikoltanának. Le is mentem volna, ah, de oly szörnyen fájnak a lábaim! A víz már a térdemig hatolt... Mondd: semmit sem tudsz a csendháborítókról?...

- Semmit,... semmit... A fiúk mind aludtak, én is... felelte Regináld s egyszerre eltűnt szívének minden előlegezett öröme, amelyet egy perc előtt annál a gondolatnál érzett, hogy Bagi e kényes ügyet talán érinteni sem fogja.

- Igazán? Semmit?... No jól van. Csak ezt akartam tudni. Elmehetsz - dünnyögte Bagi s szemeivel valahogy olyan gyanakvólag pislogott. Aztán viseld jól magad - dörmögte a távozó Regináld után félig búcsúzólag, félig figyelmeztetőleg. - Ne űzz csúfot a nevemmel, a tekintélyemmel. Nagyon fájna, ha benned is csalódnám, fiam... Hallgass. Tudok mindent... Én minden megtudok... Atyai jóságommal nem tanácsos visszaélni... Csak azt mondom neked!… Regináld majd kiszédült az ajtón, úgy megdöbbent e szavak hallatára. Hirtelen csak annyit tudott védelmére mondani: - Oh igazgató úr!...

Nem hitt a füleinek. Az első pillanatokban az egészből semmit sem értett. A csodálkozásnak s a nyugtalan tépelődésnek a hangulatába esett. Az utóbbi időkben érezte ugyan, mintha Bagi valamiért elhidegült volna tőle; de mert okot rá nem szolgáltatott, azt hitte: az egész csak afféle igazgatói szeszély; majd megváltozik. De most már nem volt több kétsége benne, hogy feltevésében tévedett, hogy itt egy ellene irányuló ellenséges indulatról van szó, amelynek okai szeszélynél komolyabb forrásokra vezethetők vissza. Mindazt, ami eddig csak homályos sejtelemként kóválygott benne, most egyszerre öntudatos érzésként hatotta át. - Okának kell lennie, hogy így bánik velem, alapuljon ez az ok bár tévedésen! - szólt magában. - Utána kell járnom. Fel kell őt világosítanom... Hátha valaki rágalmazott nála? - Kereste, kutatta magában azt a valakit, de nem találta meg. Kaufmes is eszébe jutott, aki mindig ellensége volt. - Mily különös! - villant meg benne. - Eleinte mennyire gyűlölte ezt a fiút az igazgató úr! S most?... napról-napra jobban szereti. De azért rosszat rólam ő sem mondhatott! Nem, nem. Míg meg nem bizonyosodtam, vádolni sem őt, sem mást nem szabad.

Mindezeket a gondolatokat és sejtelmeket a megdöbbenés első pillanata kavarta fel benne, az "Iroda" ajtaja előtt. Tovább azonban már nem tűnődhetett, mert alighogy megindult, vele szemben, a folyosó végén, hirtelen előtűnt Kaufmes alakja, körülvéve kebelbarátaitól. Nagy hangon, kacagva disputáltak... E keserű pillanatban lármás jókedvük vérfagyasztólag hatott Regináldra. Máskor is húzódozott tőlük, most azonban valósággal vészes fergeteget látott bennük. Csak egy belső kényszernek engedett, amikor hirtelen beugrott az egyik árkád oszlopa mögé, hogy elrejtőzve bevárja elvonulásukat.

- Ni Ragály! Nem láttátok? Megbújt... Most jött ki Bagitól... Ismét rosszban mászkált! - kiáltotta csaknem ugyanakkor valaki a leleplező kárörvendő hangján s szavai gúnyos kacagásba fúltak. Egyszerre mind Regináldra vetették magukat s miután rejtekéből durván előráncigálták, Kaufmes Ádi megvetéssel s iszonyattal mérte végig őt, mintha egy bélpoklos állana előtte.

- Pfuj!... Nos, mit csikart ki belőled megint az a vén farizeus? - szólt tettetett undorodással. - Csak bujkálj, bujkálj!! Ez méltó hozzád... A bűnös így árulja el magát. Bújj a föld alá! A férgekhez. Közéjük tartozol. Bizonyos, hogy ismét árulkodtál; ugye már feladtál, hogy kint töltöttük Demeterrel az éjszakát. Ugye?... Ne tagadd, nyomorék... Várj csak! Mindjárt megtudom! De jaj neked, ha...! - s bosszúálló tekintetet vetve Regináldra, minden bejelentés nélkül beállított az Irodába Bagihoz. Erélyes fellépésével barátainak szörnyen imponált.

Tíz perc múlva pedig az egész intézetet telehíresztelte, hogy Regináld beárulta Demetert. Csak őt egyedül. Hogy az éjszaka kiszökött s hogy berúgva jött haza. Alaposan bemártotta! Bagi csak úgy dühöng haragjában. Félek, kicsapás lesz a vége... Engem, úgy látszik, nem mert beárulni. Félt, hogy megölöm - egészítette ki ráfogásait.

- A pimasz! Denunciáns! - tajtékozott Demeter. - Megfizetek érte! - s berontva a cubiculumba, Regináldot minden szó nélkül úgy vágta pofon, hogy lefordult a székről.

- Ne, ne bánts! Mit vétettem ellened?... Hogyan?... Én, én beárultalak? ez nem igaz... Esküszöm! - erősködött Regináld s kezeivel felfogta a neki szánt második csapást. Egyik szobatársa, a kis Montaldó Vili is védőleg eléje ugrott... Végre Demeter toporzékolva elrohant.

- Látod? Kellett ez neked! Legalább bevallanád. Megátalkodott - ministrált a jelenethez Kaufmes az álnok jóakaró leckéztető hangján. Utolsó szavánál heves lökéstől kitárult a cubiculum ajtaja. Mintha szélvész ereje lökte volna ki. Az öreg Bagi jelent meg a küszöbön. Arca dúlt volt s szemei a haragtól villámokat szórtak. Maga volt a mennydörgős vihar, amelynek láttára meglapultak a fiúk. - Hol van Demeter, a gazember, a lump?! - dörögte rekedtes hangján, amelyet a folyosó boltívei tompán visszavertek. Inkább berohant, mint belépett a cubiculumba. Egyenesen a földről felugró Regináldnak tartott s nyakon ragadva őt: - Mi az? Ki vagy? Zsivány! - kiáltotta s jól összerázta. Azt hitte, hogy Demetert tartja a karmai között.

- Bukfencesdit játszott - hazudta Kaufmes s gúnyosan Regináldra mutatott.

- Csak megcsúsztam; elestem; én, én Márián vagyok - védekezett Regináld a körülötte állóknak elfojtott kacagása közben, akik roppant mulatságosnak tartották Bagi tévedését s az egész szituációt... Végre Bagi távozott. Regináld udvariasan ajtót nyitott neki, míg a többiek, merev fatuskókként bambán álltak a helyükön. Ezt az udvariasságát azonban mindenki az aljas behízelgés egy újabb kísérletének volt hajlandó minősíteni. Még azok is, akik eddig kételkedtek júdásjellemében, e perctől fogva a sunyi frátert fedezték fel benne, aki, bajba kerülvén, csúszómászó módjára urának védőszárnyai alá menekül s evégett minden kis alkalmat megragad.

- Hát kezet mért nem csókoltál neki? - jegyezte meg Kaufmes lenéző arckifejezéssel. - Tudod, hogy a vén krumpli mennyire szereti. Te pedig a kéznyaláshoz kitűnően értesz!

IV.

Demetert kicsapással fenyegette meg Bagi. Azt mondta neki: - Pakolhatsz! Mehetsz! Bepiszkoltad az intézet, a "palotám" hírnevét... Azonban alig hogy elhangzottak e szavai s távozott, a fiúk, Kaufmessel élükön, hahotával feleltek neki. Demeter pedig, ismerve a Bagi irgalmas szívét, elbizakodottságában utána kiáltotta: - Beszélhetsz jó vitéz! Senki sem hallgat rád... Ezt azonban inkább csak úgy, a többiek előtt mondta, ijedelmének leplezéseként; mert valójában megszeppent bizony s megpillantván Regináldot, nekirontott ökölbe szorított kezekkel. - Mindezt neked köszönöm! Megöllek, ha kicsapnak! Gyalázatos! - ordította a fülébe s haragjában majdnem szembeköpte.

- Ártatlan vagyok - védekezett Márián.

- Bizonyítsd be! Bizonyítékot! - vágta közbe Kaufmes.

- Bizonyítékokat! - visszhangozták a többiek.

- Ti bizonyítsatok! Különben majd kitudódik minden, az utolsó ítélet napján - válaszolta Regináld halkan s magára hagyta a szavain hahotázó tömeget. Végtelenül fájt a szíve. Fájdalmára Baginak belátó szeretetében keresett vigasztalást. De, hogy ez a szeretet egy cseppet sem belátó, amilyennek elképzelte, már néhány óra múlva kitűnt.

Még aznap este, vacsora után, magához hívatta őt Bagi, igen sürgős ügyben. Röviden csak ezt mondta neki: - Mától fogva a múzeumba teszlek. Azonnal hagyd el a cubiculumot. A helyedet Kaufmes foglalja el. Hálátlan fattyú te! A bűnpártoló a bűnösnél is súlyosabb büntetést érdemel... Hogy hátam megett kinevettél, kicsúfoltál s alattomban lázítottál ellenem, ezt még megbocsátanám; de, hogy elhallgattad a Demeter kiszökését, mert én mindent megtudok! - ezt még a jó Isten sem bocsáthatja meg. Hűtlenül viselted a konduktori magas méltóságot. Ezennel megfosztalak tőle. Kaufmesre ruházom. Ő derék, törekvő fiú. Elmehetsz!

Aznap este, lefekvéskor, alig várta Regináld, hogy kioltsák a dormitóriumban halvány világot szóró fotogénes lámpát. A sötétséget, a rejtvemaradottságot áhítozta a szíve, jobban, mint ezelőtt bármikor, hogy ne lássa a megvetéssel rámeredő tekinteteket, a kárörvendő pillantásokat; hogy elnémuljanak a rászórt szitkok és gyalázkodások. Egy óra óta megszűnt cubiculista és konduktor lenni. Kaufmes lett ez is, az is. Tegnap még vígan, zajongva, énekelve dőlhettek álomra a fiúk; ma egyszerre, mintha mindenki rendes, csendes, jó akarna lenni, nesztelenül vetkeződtek, csak suttogva beszélgettek; mintha senki sem akarná az új konduktor türelmét próbára tenni. Kaufmesnek egyetlen szavára ki kellett oltani a lámpát, bár sokan még vetkőzésben voltak. De zúgolódni azért senki sem mert emiatt. Úgy látszott: fogadást tettek, hogy az új konduktornak mindenben a kedvére járnak, nem mint Regináldnak.

Regináld mindeddig félt a sötétségtől, amelyet képzelme gonosz szellemekkel, háborgató démonokkal népesített volt be; most szerette, bizalmas társává fogadta a misztikus feketeséget. A sötétségben mintha meglátta volna a napvilágnál rejtve maradt dolgokat; a sötétségben jobban gondolkozhatott. Úgy érezte: két karját ki kell tárnia, hogy magához ölelje azt az édes, koromsötét némaságot, mely az egész hálóteremre ráborult... A fiúk hamar elaludtak. Úgy érezte: egyedül csak ő van még ébren. Nem tudott elaludni s az a sejtelem fogta el, hogy ebben az életben többé sohasem fog aludni tudni. Meg volt sebezve a lelke, fel volt dúlva egész benseje. Mintha az álom is örök ellenségévé szegődött volna. A melle gyorsan pihegett, mint megkergetett őzikének. Párnája alól kivette a kis porcelán Szent Antalt; a szívéhez szorította, hogy elcsillapítsa szíve heves dobogását. Majd ajkaihoz emelte a szentet s megcsókolta a kezeit, a lábait...

E pillanatban úgy rémlett neki, mintha a padmalyt, amely felett a Bagi lakása volt, a Bagi vizenyős, foltos, duzzadt, nagy keze törné át. Mintha feléje kézcsókra nyújtaná... Aztán gyorsan eltűnt a kéz... Csak vízió volt, csak látomány... Regináld, bár semmi szörnyű sem volt e látományban, mégis megremegett tőle. Egyszer rámutatott helyzetének magyarázatára. A Bagaméri Xavér igazgató úrnak adott legelső kézcsók emléke merült fel benne s e pillanatban megérezte, hogy ebben az első kézcsókban rejlik minden őt ért sorscsapásnak eredete, egyetlen oka. Megcáfolhatatlan valóságként tört szívében utat az a meggyőződés, hogy helyzetének minden furcsasága, minden szenvedésének kezdete abban az első kézcsókban fogant, amelyet az intézetbe jöttekor Baginak adott. A jó földbe került mustármag volt ez a kézcsók, melyből a bajok ágas-bogas terebélyes fája nőtt ki; az a kis forrás volt ez a kézcsók, mely patakká, folyóvá, tengerré dagadva, észrevétlenül körülvette őt s most hullámsírjával fenyeget. Az a kis szelecske volt ez a kézcsók, mely viharrá edződött s jaj annak, aki útjába került. Lavina lett a könnyű hópehelyből, az első elhibázott lépésből pedig sorscsapás. - Igen, a legelső kézcsók! Ezzel keltettem mindjárt kezdetben magam iránt a társaimban bizalmatlanságot s provokáltam személyemnek gyanúba vételét, mert nem úgy csináltam, mint mások. A legelső kézcsóknak köszönhetem bizonyára a cubiculistaságot, a konduktorságot s minden jó szót, amivel az igazgató úr eleinte úgy elhalmozott, anélkül, hogy tudtam volna: minő viszontszolgálatokat várnak tőlem mindezért... Kegyvesztett lettem, lefokoztak, Montaldó kivételével mindenki megvet s árulót lát bennem. És mindezt annak az első kézcsóknak köszönhetem... Oh ha tudtam volna, hogy egy kézcsók mi mindenre kötelez, talán nem fogadtam volna szót apámnak. Vajon, ha én is büszkén, hetykén viselkedtem volna s nem alázatosan... - így talán sokkal jobb lett volna!... Miért nem adták szüleim inkább ezt a tanácsot nekem?... Oh de én semmit sem akarok a szemükre vetni! Ők nekem csak jót akartak.

Végtelen szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. Erőlködött, hogy képzelmével maga elé varázsolja édesanyja képét, hogy jóságos arcának látásából vigaszt merítsen. - Mivé lettem, hová jutottam! Szegény, ha tudná - sóhajtotta s úgy érezte, hogy anyján kívül voltaképpen senkije sincsen, aki őt önzetlenül szeretni tudná.

E percben valaki megérintette a kezét... Montaldó Vili volt; titokban, lábujjhegyen, az ágyából sompolygott át hozzá. Regináld ösztönszerűleg megragadta a kezét. Érezte, hogy barátját az igaz vonzalom hozta. Ágya szélén helyet szorított neki.

- Nem birok elaludni. Olyan szerencsétlennek érzem magam - suttogta Montaldó Vili.

- Mi bajod? - kérdezte Regináld halkan.

- Nem tudom. Mindig ilyen voltam. Amióta csak emlékezni tudok, mindig fájt a szívem. Mindketten mélyen sóhajtottak.

- Tudom: te is odavagy - folytatta Montaldó. - Szegény. Csak meg merném nekik mondani: mily kegyetlenek, mily igazságtalanok hozzád!... Oh én tudom, hogy te ártatlan, tiszta vagy.

- És látod, mégis... Jobb dolga van annak, aki vétkezik - vetette közbe Regináld.

- Igen, itt a földön. De az Égbe, oh az Égbe csak a tisztákat s a jókat veszi fel az Isten! - felelte Montaldó mély meggyőződéssel. Majd hozzátette: Én is csak jó, csak nemes szeretnék lenni; mindig; s érzem, hogy nem tudok... Ez az, ami úgy elkeserít. Talán ez az...

- Nincs mit vádolnod magad - sietett őt megnyugtatni Regináld. - Jól tanulsz, engedelmes vagy. Senkit sem bántasz. Mindenki szeret... Te biztosan a mennyországba jutsz!

- Akkor hát mégis mi az, ami folyton nyugtalanít? Amitől félek, bár nem látom, s ami a lelkemnek s a testemnek fájdalmat okoz, bár meg nem tapinthatom?... Mindennek van látható oka, mondják az emberek...

- Ezt mondják, igaz... De hátha vannak láthatatlan okok is - szólt Regináld s önkéntelenül a "legelső kézcsók" jutott az eszébe. - Mások szemében ez is egy láthatatlan ok.

- Ugye olyanok - jegyezte meg Montaldó gyorsan -, amelyeket csak érezni, csak homályosan sejteni lehet s csak az érezheti, akire hatással voltak. Mások számára ellenben láthatatlanok, érthetetlenek.

- Igen. Azt is hallottam már, hogy némely emberek már születésükkor ilyen titkos okokkal jönnek a világra. Azt mondják ezekről: "Végzetüket magukban hordják..." Oh Vili, néha azt hiszem: bennem is vannak ilyen velemszületett okok, amelyek minden bánatomnak ősforrásai… Miattuk vész kárba minden jóigyekezetem.

- Az én természetem olyan különös - gyónta Montaldó s a hangja remegni kezdett. - Bennem is lehetnek s vannak is ilyen eredendő hatalmas okok, amelyek nem engedik meg nekem, hogy úgy éljek s úgy érezzek mint a többiek... Sírok akárhányszor, amikor mások nevetnek s közönnyel nézem, amin ők elérzékenyülnek. Miért?... Ami másokat néha annyira érdekel, hidegen hagy engem. Miért?... A szeretetem is másfelé vonz, mint másokat... Miért szeretek én a temetőbe járni, miért szeretek egyedül bolyongani, míg legtöbben a nagy piacra vágynak emberek közé?... Igazad van, mindennek természetemben egy titkos okának kell lennie!... Ugye?... A dolog csak így magyarázható.

E szavaknál lehajolt Regináldhoz s gyengéden magához ölelve őt, arcával az arcához simult. Forró leheletétől szinte szerelmi kéj bizsergett végig a tagjain. És hozzá szólt: - Látod Regináld, én téged úgy szeretlek, mint talán senki. Ez is olyan furcsa. Mert te fiú vagy; én is az vagyok s a fiúk nem szoktak egymásba szerelmesek lenni. Ez is a bennem lévő láthatatlan ok miatt van így... Néha úgy érzem: ha te meghalnál, én is elpusztulnék. Egyszer arra is gondoltam, hogy eljegyzem magamat veled, örök barátságra. Senki sem tudta volna meg. Megvettem már a gyűrűket is. Nézd: itt van az egyik. Vedd. Neked adom... Húzd fel...

- Milyen jó vagy - szólt Regináld boldogan. Mégis talált valakit, aki igazán szereti. - Mindig olyan jó voltál hozzám - folytatta - s én ezt éreztem is, már ismeretségünk legelső napján... - Azért nem kell búsulnod Vili. Semmi bajod sincsen. S ha van, majd elmúlik. Meglásd... Minden elmúlik egyszer.

- Igaz, minden elmúlik egyszer - ismételte Montaldó Vili. Majd hozzátette: - De te se búsulj! Nem te vagy az árulkodó Júdás... Én sejtem, hogy ki az. Kaufmes! De az Istenért el ne mondd senkinek... Egyszer hallottam, hogy téged is rágalmazott az igazgató úr előtt, a kertben. Azt mondotta rólad, hogy ócsárlod az intézeti kosztot, hogy szemben alázatos vagy, de hátmegett mindenkit csúfolsz, leginkább őt, Bagit s hogy konduktorságod egy fabatkát sem ér, mert nem tudsz tekintélyt tartani... A lugasban ülve hallottam ezeket s bedugtam a fülemet, hogy ne halljam tovább. Akkor mindjárt el akartam neked ezeket mondani; de aztán meggondoltam... Nem akartalak felbőszíteni s mindig azt hittem magamban, hogy Kaufmes szavainak az igazgató úr nem fog hitelt adni... Az ő bűne is kitudódik egyszer...

- Igen, kitudódik... Az utolsó ítélet napján minden kitudódik - szólt Regináld halkan.

- Pszt! Csend legyen! - kiáltotta Kaufmes. - Ki suttog ott?... Majd befogom a szádat, csak mukkanj még egyet, te paraszt.

Montaldó Vili ijedten sompolygott vissza a paplanja alá...

V.

A kiszökés botránya óta már egy hét is eltelt s Demeter még mindig a Calasantinum lakója volt. Eleinte mindennap várta a megígért kicsapatás foganatosítását, a püspök úr Ő Eminenciájának szigorú rendeletét. Csendes, meghunyászkodó volt; ha Bagival találkozott, adta a bűnbánót, a megszomorodottat, aki felett Damoklesz kardja csüng. Az alázatost játszotta; hátha még irgalmat nyerhet... De látván, hogy Bagi szava ismét nem volt több üres fenyegetésnél, ijesztgetésnél, csakhamar újra a régi kezdett lenni: szájaskodott, hencegett, sőt az emlékezetes kiszökést követő tizedik éjszakán egy újabb kiszökést is megkockáztatott... Vakmerőségében hősi bátorságot láttak akárhányan és sajnálták, hogy ily nagy tettekhez nincs merészség bennük.

Általános volt a vélemény, hogy Demeter megmarad az intézetben; Bagi megkegyelmezett neki s hogy ezt a kegyelmet számára bizalmas barátja: Kaufmes Ádi eszközölte ki, akivel mindenben egy követ fújtak... Alkalma elég volt, hogy közbejárjon érte. Azóta, hogy konduktor lett, nap-nap után feljárt az "Irodá"-ba referálni Baginak. Bagi úgyszólván belső titkárává tette őt, aki mindent lát és mindent tud és semmitől sem riad vissza. Sejtelme, szimatja, hogy ennek a fiúnak az intézet kormányzásában hasznát veheti, igaznak, helyesnek bizonyult. Egy ízben, nyilvánosan már "kedves báránykám"-nak szólította s Kaufmes diadalittas arckifejezéssel jelezte, úgy, hogy főleg Regináld értse meg: - Látjátok? Utolsóból első lettem s hová lettek az elsők?!...

Már-már azt hitte Demeter, hogy bűne teljesen felejtve van, amikor karácsony hetének elején, Bagitól kijövet így szólt hozzá Kaufmes: - Éppen most voltam a "nagyságos igazgató úrnál"; megvonta tőled a karácsonyest-napi ebéd süteményét; ezt izenteti neked; tudod: a kiszökés miatt. - Majd hozzátette jó hangosan, hogy mások is hallják: - Kegyes szívének ez csak egy újabb bizonyítéka. Ily csekély büntetés a kicsapatás helyett!

- Szemtelenség! - fakadt ki Demeter. Kellemetlen csalódást okozott neki ez a hír. Már előre örült volt a kilátásba vett pompás süteménynek, amelytől íme eltiltották egy-két rövid szóval. Haragját nyers káromkodásba akarta fojtani, de Kaufmes egyetlen szemhunyorítással leintette őt. - Ostoba! Birka! - támadt rá, mihelyt négyszemközt maradtak. - Minek ez a lázadás? Inkább játszd a hálást. Ez hasznosabb. Pulyka természeteddel elrontanál mindent, amit érted annyi fáradsággal keresztül viszek. Már a nyelvem is elkopott, annyit kellett hazudnom és kunyorálnom a megmentésedért. Ha én nem volnék, már az utcán volnál. Tudd meg!... Majd szelídebb hangon: - Egyébként hogy állunk pénz dolgában? - kérdé. - Van öt koronád?... Ide add! Vagy teremtsd elő, akárhonnan... kérlek. Ennyit nekem te is megtehetsz!

- Csak kettőt adhatok. Nesze - szólt Demeter. Tudta, hogy Kaufmest valamivel ki kell elégítenie, hogy továbbra is jó barátságban maradhassanak. A két koronát a markába nyomta. - Nincs több... A többit majd holnap, ha kinyerem a kártyán - morogta s még megmaradt néhány hatosát jól megmarkolta, nehogy csengésükkel ellene valljanak...

A szentestnapi ebéd böjtös étlap szerint készült. Volt bagolytüdő-leves (meleg vízzel feleresztett szilvaíz), szemes fuszulyka bundás pirított kenyérrel; harmadik fogásul pedig sütemény. De nem a remélt almásbéles, hanem közönséges kenyértésztából gyúrt vastag, otromba lepény, itt-ott cukorral gyéren meglegyintve. Mindenkinek két lepény jutott: csak Demeter nem kapott belőle.

- Ugye komisz? Láttam: a szakácsné a lábával gyúrta - évődött Demeter Reginálddal. - S te mégis megeszed? - rivallt rá, látván, hogy Regináld a lepényből minden szájfintorgatás nélkül jó étvággyal eszeget. - Pfuj! Utálat! Olyan, mint a kapca; egészen olyan. Mifelénk Krisztuskapcának is hívják. A koldusoknak sütik búcsúkor, a tésztavakarékból. Bele nem harapnék egy százasért!

- Kapca! Krisztuskapca! - járt egyszerre szájról-szájra a roppant találónak ítélt elnevezés. Demeternek sikerült a lepény iránt általános csömört kelteni. Így van jól. Ha én nem kaptam, ti se egyetek! - szólt magában s arcára az elégtétel kifejezése ült. Egyszerre valamennyien, mintha csak összebeszéltek volna, eléje dobták már megtépett, vagy megharapott lepényeiket. Egy másodperc alatt egész halom tészta hevert előtte. Két hétre is elég lett volna. - Micsoda? Almásrétes helyett száraz Krisztuskapca? - zúgolódtak eközben az elégedetlenek. Az eset felett nem lehetett felháborodás nélkül napirendre térni. Zsibongva, abcúgolva vonultak ki a refektóriumból egyenesen Bagi szobájának az ablaka alá, hogy méltatlankodásuknak kifejezést adjanak. Már nem egyszer tüntettek így a koszt miatt. El voltak rá szánva, hogy a szemei közé fognak dobni egy pár lepényt, ha az ablakon ki meri dugni a fejét. Hadd egye meg a főztjét!

Csak Kaufmes, Demeter, Márián és Montaldó nem voltak a tüntetők között. Kaufmes, anélkül, hogy valaki észrevette volna, néhány lepényt a kabátja alá csúsztatott s aztán eltűnt, nyomtalanul. Senki se látta, hogy merre ment. Demeter visszasompolygott a refektóriumba, az ócsárolt "sütemény"-hez. Sajnálta, hogy más egye meg. Regináld és Montaldó pedig a "Magazin"-ba mentek, hogy az intézeti karácsonyfa díszítésében segédkezzenek.

A demonstrálók ezalatt egyre jobban kiabáltak. - Bagi gyere ki, Bagi nem jössz ki? Megállj Bagi, megbánja ezt valaki! - énekelték unisono az ablakok alatt. Bagi azonban nem mutatkozott. Nem mert mutatkozni. Szobájában, meghúzódva kanapéja szegletébe, hallgatta a feléje röpködő szitkokat, abcúgokat. Szerette volna nekik visszakiáltani: Gazember! Otthon ilyet ünnepkor sem ettél. Csak ordíts, csak voníts. Hát erre tanítottalak? Fáradságomnak ez az eredménye?... Majd megtudom: ki vagy? Megállj! Himpellér. Megbuktatlak, kicsapatlak... Rebellis fajzat... Elhatározta, hogy még a karácsonyfa meggyújtása előtt magához fogja hívatni Kaufmest. A kedves, jó fiú mindenről informálni fog - szólt magában s a gazfickókat büntetésül eltiltom a karácsonyfától. Ez fájni fog nekik. Az ilyesmi a legjobban fáj a gyermekeknek. Így kell nevelni őket. A büntetés e nemének s a nevelés e legújabb fogásának kitalálásában sok leleményességet látván, egy belső önelégültségtől felragyogtak bágyadt szemei.

A demonstráció talán még tovább is tartott volna, ha nem vet neki véget a szilenciumra hívó csengetés. Ennek hallatára a zajongók még egyszer megabcúgolták Bagit s aztán egymást lökdösve, megrohanták a lépcsőket. Rakoncátlanságuk e percekben nem ismert határt. Vihogtak, nyávogtak, visítottak; még kurjongattak is. Mintha még egyszer ki akarnák tombolni magukat, mielőtt a szilencium kényszerű, gyötrő komolyságának béklyóit felöltenék. A Bagi lakásának a folyosóra nyíló ajtaja előtt pedig valósággal tombolni s éktelen lármával hahotázni kezdtek, látván, hogy annak kilincsén néhány otromba, nagy lepény díszlik. Úgy érezték, hogy a déli "kapcá"-nak zseniálisabb megcsúfolását maga Napóleon sem találhatta volna ki. Keresték a kitűnő mű mesterét, az ötlet kovácsát, hogy ünnepeljék...

E pillanatban Bagi jelent meg az ajtó küszöbén. A dühtől tajtékozott a szája. Oly erővel lökte ki az ajtót, hogy a lepények a kilincsről szétgurultak, egyik a lábaihoz, egy másik pedig az éppen akkor odaérkezett Regináld elé. A Bagi haragja őt kapta legközelebb. Mint fenevad a prédára, úgy rontott reá. Torkon ragadta, teljes erővel összerázta, miközben minden zajt túlharsogva kiáltotta: - Gazember! Sárba tiportad, meggyaláztad a drága süteményt... Te voltál, valld be... Te voltál!... Hát ki volt?...

- Nem tudom; most jöttem;... a karácsonyfát díszítettem nagyságos igazgató úr - hebegte Regináld. Az ijedségtől csaknem megfagyott ajkain a szó. Hamarjában nem is bírta felfogni, hogy mi történt, miért dühöng Bagi? Csak azt érezte, hogy ismét valami nagy félreértésnek, nagy méltatlanságnak a veszedelmébe jutott. Minden forgott körülötte. Azt hitte, a szíve menten megszakad, olyan hevesen dobogott.

- Te voltál! Valld be, hogy te voltál - dörögte Bagi vak haragjában. - Ugye ő volt! Márián volt, valljátok be - fordult a többiekhez. - Az istentagadó!...

A fiúk nagy része ezalatt, megriadva, szétszaladt. Csak Regináld maradt elszántan a helyén s még néhányan, akik a háta megett álltak. Köztük volt Kaufmes is. Regináld, Bagi legutóbbi szavaitól, lelkében egy pillanatra felderült. Biztosra vette, hogy lesznek, akik mellette szót emelnek; azt hitte, hogy a valódi tettes, ha jelen van, jelentkezni is fog, nem bírván elviselni, hogy miatta ártatlant érjen a büntetés. Szinte úgy rémlett neki, mintha Bagi csupán fortélyból, egy ártatlannak szándékos gyanúsításával és meggyötrésével akarja kiugratni, vallomástételre bírni az igazi bűnöst.

- Ugye ő volt, Márián?! - ismételte Bagi a kérdést a ragadozónak zsákmányra szert tett örömével. Regináld reménykedve várta a válaszként elhangzó "nem"-et. A kérdést azonban néma csend követte. Mindenki hallgatott. Egy szóval se sietett senki védeni Regináldot. Nyíltan vádolni pedig senkit sem lehetett. Senki sem tudta, hogy Kaufmes volt a tettes. Ő a háttérben szintén hallgatott. - Mit? Hogy feladjam magam? Ez a legnagyobb ostobaság volna - gondolta magában. - Hogyisne! Éppen most vágassam le a fejemet, amikor benne vagyok a bizalom s a hatalom kellős közepében? Nem! Sohasem! Egész jövőmet eljátszanám ezzel. Inkább vesszen Márián. Nekem előre kell jutnom, még előbbre, még magasabbra! - s amikor Bagi harmadszor is feltette Regináld bűnösségére nézve a kérdést, Kaufmes Ádi, habozás nélkül, háromszor igenlőleg intett a fejével. Úgy érezte, mintha egy borzasztó kényszerhelyzet alól szabadította volna fel önmagát ezzel a néma hazugsággal... Ismét biztos talajon érezte magát.

- S még hazudsz!? Megátalkodott! - kiáltotta Bagi Regináldra, elértvén a Kaufmes fejbólintásait. - Mindenki ellened vall. Látod? Tekintsd magad kicsapottnak már az új évtől kezdve. Pusztulj, hogy ne is lássalak!...

- Oh, nem, nem én - nyögte Regináld s kezeit összekulcsolva, Bagi előtt térdre borult a földön. De Bagi rá se hederített. Dúlva-fúlva megfordult s becsapta maga után az ajtót.

- Nem szégyelled magad, térdre borulni egy nyomorult ember előtt? - jegyezte meg Kaufmes gúnyosan. - Még Isten előtt sem görbíteném meg a hátamat!... De Regináld nem hallotta a szavait. Benső fájdalma még a hallás képességétől is megfosztotta volt e pillanatban...

***

Soha szilencium nem volt Regináld számára rettenetesebb. Asztala előtt mereven ülve, néma szomorúsággal bámult maga elé. Úgy sajgott a szíve. Egyes-egyedül magában szeretett volna lenni, hogy hangos zokogással könnyíthessen megterhelt lelkén. Az asztalán felbontatlanul hevert egy csomag. A karácsonyünnepi csomag; öt perce sincs, hogy a postás hozta. Hazulról küldték neki, tele dióval, almával a szülői kertből, friss kaláccsal, illatos sonkával és ízletes kolbászokkal az otthoni dús kamarából. Még csak az imént úgy várta volt csomagjának megérkezését; már előre örült neki - s most, hogy azt birtokában látta, semmi örömet sem érzett. A csomagot félretolta, anélkül, hogy felbontotta volna. Lelki szomorúságában még az édesanya sütötte, készítette jó falatok sem tudták felvidítani. S ha a világ minden kalácsát, a világ minden kolbászát arany tálcákon, bár királyok eléje hozták volna, még ezt is közömbösen fogadta volna most. Minden gondolata, minden érdeklődése kicsapatása körül rajzott. - Oh mit tegyek? Mit? - kérdezte folyton. Megírjam-e előre haza és kérjem, hogy értem jöjjenek? Vagy várjak? Bevárjam míg megjön a püspök úrtól a kicsapatási rendelet, míg szüleim az igazgató úrtól, hivatalból kapnak értesítést?... Mégis, talán jobb lesz, ha tőlem veszik a szomorú hírt, ha megírom nekik az egész esetet, az igazsághoz híven, hogy ártatlan vagyok. Igen! Ez lesz a legjobb... Az asztalfiókból levélpapírt vett elő; írni kezdett. Gyors egymásutánban, szaggatott sorokban rótta a betűket... "Édes, jó Anyám! Drága Szüleim! Miért is csókoltam neki kezet? Látjátok!... De az utolsó ítélet napján minden kitudódik. Csókol Regináld, a ti szerencsétlen Regináldtok..." Egyebet, többet nem tudott írni.

Kint sűrű pelyhekben hullt a hó. A nagy hópelyhek csendesen simultak egymáshoz a földön, a bokrok ágain, a háztetőkön. Ennyi gyöngédséggel s ily zajtalanul csak szeretett halottat szokás leborítani a halotti lepellel, vagy a menyasszony fejére tűzni a puha menyasszonyi fátyolt.

A fiúk egy része könyvekben lapozgatott, írt, olvasott. Pungur a múzeum egyik sarkában fel és alá járkálva, halkan mormolva tanulta a karácsonyfa alatt elmondandó verset. Demeter s még néhányan, víg adomázás közben, szalonnát pirítottak a kályha parazsán. A kis Szepessy pakkját fogyasztották. A potyázók közt volt Kaufmes Ádi is. Tőlük balra, egy ablak melletti asztalnál, Montaldó Vili valami festményen dolgozott, amelyet fél kézzel állandóan letakart, nehogy meglássa valaki. Néha-néha lopva átpillantott a vele szemben ülő Regináldra; az ő arcképén dolgozott. Neki szánta azt karácsonyi ajándékul... Éppen elkészült vele.

- Vedd e szerény ajándékot,
Szívesen adom.
Drágábbat is adnék,
Ha volna vagyonom.
Sírig
Hű Vilid.
- Írta a kép alá dedikációként.

A fiúk közül legtöbben az ablakoknál állingálva, türelmetlenül várták azt a percet, amikor a servitorok az intézeti feldíszített karácsonyfát kiviszik a kertbe, arra a helyre, ahová minden évben, a hagyományhoz híven, állítani szokták. Gyönyörű, regényes karácsonyestre volt kilátásuk, igazi fehér karácsonyestre. Miriádnyi apró gyémántként fog csillogni minden hópehely a kivilágított karácsonyfa körül. Az égen csillagragyogás, harangzúgás a templomokban s a szívekben boldogság, öröm. És a rájuk váró pompás vacsora! Füstölt pisztráng, császármorzsa s mi minden jó egyéb!... Be gyönyörű, be isteni lesz minden. Csak már egyszer megkondulna a karácsonyfához hívó kis harang!...

VI.

Páter Bagaméri, szobájába visszatérve, egyenesen íróasztalához csoszogott. Rögtön jelentést akart tenni a püspök úr őeminenciájának a lepényesetről, alázattal kérvén, hogy elrettentő példa okáért s a bűnös méltó bűnhődéséért Márián Regináldot az intézetből "sine gratia, subito" kicsapni méltóztassék. A kiállott izgalmaktól a toll úgy remegett a kezében, hogy az írást többször is félbe kellett szakítania. Csak lassan, döcögve tudta papírra tenni a gondolatait. Haragja eközben, szinte észrevétlenül, lecsillapodott. Egy fél órával előbb, első felháborodásában, darabokra tudta volna tépni Máriánt; de most, egy fél órával később, hogy szíve ismét rendesen lüktetett s értelmét nem homályosította el a szenvedély tüze, valami olyasmit kezdett érezni: mintha Reginálddal kissé elhamarkodva, túlságosan statáriálisan bánt volna el. Megtámadása, elítélése: megfontolatlanságok, éretlenségek voltak. Egy Néróhoz s nem hozzám, a "Calasantinum" atyai szívű régenséhez méltó kegyetlen cselekedetek - jajdult fel benne a lelkiismeret. Szegény fickó, hogy elsápadt, hogy dadogott és reszketett hatalmas öklöm előtt, mintha Isten volnék. Nagyon megijedhetett. Mind úgy megijedtek; mukkanni sem mertek. He-he-he. A gazemberek! Regináld a főgazember. Bár ez egyszer, lehet, nem is ő a bűnös. Kaufmes ugyan háromszor is intett s az ő vádjai még egyszer sem voltak alaptalanok. De talán rosszul láttam s csak képzeltem, hogy intett... Hátha Márián mégis ártatlan ez egyszer! A gyanú egymaga még nem bizonyíték... Még egyszer okvetlenül beszélnem kell vele. Véglegesen csak azután döntök - határozta hirtelen Bagi s megnyugtatásául szolgált elgondolnia, hogy a dologban semmiféle leereszkedés sincs. Krisztus is szóba állt a farizeusokkal... Mindjárt félbe is hagyta a megkezdett előterjesztés folytatását s egy servitorral tüstént maga elé rendelte Máriánt... - És aztán karácsony szent hetében is volnánk. E nagy napokon legyen mindenki jobb és kegyesebb - morfondírozott magában. Íróasztalától a kanapéig csoszogott s mélyen belesüppedve annak tört rugójú jobb sarkába, azzal a felemelő benső érzéssel várta Máriánt, hogy elhatározása krisztusi cselekedetre vall. Regináld ezalatt hiába próbált összehozni egy becsületes, értelmes levelet. Végre is kedvetlenül félretette a tollat. Későbben talán jobban fog menni az írás; most valami úgy nyomta az agyát. Minden benső, jóleső vágy nélkül csomagjának a felbontásához fogott. A sűrű bogra hurkolt kötelet minden nagyobb megerőltetés nélkül le tudta róla oldani.

- Oh, bár ilyen könnyen tudnám kibogozni balsorsom csomóját is! - sóhajtott fel önkéntelenül. - De miért is töprengek? kérdezte magától szinte szemrehányó hangon. A töprengéssel, búsulással semmit sem érek el. Cselekednem kell! Végre kicsapatásom a szüleim baja is, nemcsak az enyém. Érettük mégis csak tenni kellene valamit, hogy elkerüljem a csúfos kidobást. - Szinte meg volt lepve, hogy eddig erre nem is gondolt. - Hátha felmennék az igazgató úrhoz még egyszer, utoljára, igen, s megkísérelném újra hangoztatni ártatlanságomat. Talán sikerülne tisztáznom magamat! Igen, igen, fel kell hozzá mennem. Beszélnem kell vele… Egy pár lépés, egy pár szó az egész. Mit sem kockáztatok, ha megteszem. Sőt ezt megtenni kötelességem is! Mások is megtennék. Mindenki megtenné, csak a gyáva nem. Úgy van! Ki-ki álljon helyt önmagáért s mástól semmit se várjon. Hányszor mondta ezt atyám!... S ha vele majd négyszemközt leszek, talán meghallgat s inkább meggyőzhetem őt ártatlanságom felől. Csak erősnek, bátornak kell lennem. Hiszen ha kicsapnak, szüleimnek minden boldogsága odavan. Szegény anyám belepusztul... Olyan gyenge asszony. Ismerem. Megyek, megyek az igazgató úrhoz! Meg kell tennem ezt az utolsó lépést!…

Az örvény mélyéről még egyszer felbukkanónak levegő után való kapkodása volt ez az elhatározás. Még egyszer pislogni látta a napot, mentőcsónakot fedeztek fel a szemei; inkább az életösztön vak erejénél fogva, mint tudatos számításból kapott az utolsó szalmaszál után. Izgatottan zsebrevágta bicsakját s a leoldott csomagkötelet; asztalán hagyta a felbontott csomagot, mit sem törődve azzal, hogy távollétében mindent felfalhatnak éhes lakótársai - és elindult fedetlen fővel Bagihoz.

***

A folyosón szembetalálkozott azzal a servitorral, aki neki éppen a parancsot hozta, hogy azonnal jelentkezzék Baginál.

- Hogyan, ő hívat? - kérdezte s egy sötét sejtelemtől elhomályosultak szemei. - Hátha minden hiábavaló s már lekéstem volna! - villant meg benne bizonyos előérzet - s azért hívat talán, hogy ezt megmondja nekem. Oh Istenem, mindennek vége! - sóhajtotta s most már az igazgatói parancsnak engedelmeskedve s nem saját elhatározását követve folytatta útját Bagihoz. A lehető legrosszabbra volt elkészülve...

Azonban a szobába lépve, a Bagi szigorú szemei helyett szelíd tekintetével találkozott; rideg fogadtatás helyett nyájas megszólításban részesült.

- No kis fiam, jer közelébb - szólt Bagi hozzá suttogó hangon s homlokán megsimogatva. - Kedves gyermekem, ugye megijedtél? - kérdé. - Azért, no, nem kell mindjárt úgy elszontyolodni. Ki látott ilyet!? Te kis gyáva, te. Te anyámasszony katonája...

Regináld meglepetten bámult Bagira. Ismét a régi, kedves igazgató urat látta maga előtt. Valami csoda történhetett, hogy egyszerre így megváltozott. Csak néhány órája még, hogy durva, kegyetlen volt hozzám. Hátha Montaldó Vili járt nála s közbenjárt az érdekemben. Vagy pláne magára vette a lepénymegszentségtelenítést?!... Neki még hisznek; az ő jó szíve mindenre képes. Vagy valami egyéb történt, hogy most olyan kegyes hozzám az igazgató úr, tűnődött magában Márián s szívét a kellemes csalódás jóleső érzése járta át. Mintha egy elvesztettnek hitt kedves barátját ismét megtalálta volna. A meglepetés örömében kezet csókolt Baginak.

- Mondd, hát igazán nem te voltál? Nem hazudtál? - kérdezte Bagi fürkésző tekintettel.

- Nem, és nem is tudom, hogy ki volt – felelte Regináld nyíltan. - Ez az igazság! Most sem s máskor sem hazudtam soha! Higgyen nekem a nagyságos igazgató úr!

- Ülj le hát. Nem szeretem, ha előttem állingálnak és ne pityeregj! Ezt sem szeretem. A férfi sose sírjon. Nekem is nagyon fáj néha - szólt Bagi felszisszenve, mintha szúró fájdalmakat akarna visszanyomni, mindkét kezével végigsimított a testén, szíve tájékától a lábikrákig - de ha még úgy fájna is, azért mégsem sírnék. A vénasszonyok s a csecsemők sírjanak. Ugye?

- Igen, a csecsemők - ismételte Regináld gépiesen. Nem tudta: mit jelentsenek a Bagi értelmetlen szavai. Mit akar ezzel az időszerűtlen kioktatással? Hiszen egyetlen könnycsepp sem volt a szemében. Erőnek erejével sem tudott volna most sírni.

- A kedves kis csecsemők, he-he-he; te is voltál valamikor csecsemő; most is az vagy; sokan mindig csecsemők maradnak, he-he-he - dünnyögött Bagi s olyan különös nevetéssel kísérte a szavait. Kis szünet múltán: - Mondtam már, ülj le! - szólt rá Regináldra -, oda a karosszékbe, abba. Azt ronthatod! Az az enyém, nem a szerzeté. Még novícius koromban vettem. Ugye pompás, puha szék. Mindig aludhatnék benne az ember. Kényelmes, hosszú mint a sír. Az öreg anyám benne halt meg; rám is ott vár a halál... Csakhogy én nem ülök belé, he-he-he... Ah! - Nevetése egy mély, fájdalomteli sóhajba fúlt, amelytől egyszerre olyan nyomasztó hangulat borult a szobára. - Nézd, látod ott azt a sámmerlit? Tedd a lábaim alá - nyögte Bagi a fájdalomtól hirtelen elváltozott arccal - és segíts ráemelni a lábaimat. Olyan irtóztató nehezek. Mint valami víztömlők. Pedig csak a héten csapolt meg a doktor. Két liternél többet szüretelt rajtam. Mondtam is neki, hogy semmihez sem ért. Ha bort tudna belőlem sajtolni, az volna ám valami! Legalább eladhatnám magamat valamelyik borkereskedőnek... Vizet-hordó szamarat senki sem vesz. Ugye? - kérdezte s mereven Regináldra nézett. Mintha megzavarodott volna; vagy talán a halál szagát érző gyógyíthatatlan beteg keserű cinizmusa tört ki belőle?... Majd minden átmenet nélkül azt kérdezte: - És hogy vannak apádék? Mi hír a falutokban?... Beszélj már valamit.

- Semmit sem írtak. Semmi újat nem tudok - válaszolta Regináld s fürkészőleg körülnézett a szobában, a falakon, a bútorokon, hátha valahonnan mégis elfoghatna, leolvashatna valami hírt, valami otthoni újságot, amit az anyja írt, ami azonban éppen most nem jut az eszébe. - Be kár, hogy a pakkomat nem bontottam fel egészen - sajnálkozott magában. - Anyámtól biztosan van benne számomra levél s benne sok újság, sok érdekes hír. - Igazán semmit sem tudok - tette hozzá a biztosítás hangján.

- Semmit?... Akkor hát mesélj valamit. Valamit, ami régebben történt. Tudsz te mesélni; okos fiú vagy - nógatta Bagi s hirtelen ravaszkás mosoly jelent meg a ráncos ajkain. Mintha róka vonult volna végig letarolt mezőkön. - Ah, oly lassan telik az idő! Legalább szórakoztass - mondá mélyen felsóhajtva.

- Bocsásson meg a nagyságos igazgató úr, de én igazán semmit sem tudok - ismételte Regináld az őszinte szégyenkezés hangján. Soha sem érezte magát ilyen ostobának. Mintha ebben az órában mindent elfelejtett volna. Kétségbeesetten pillantott jobbra, balra, le a földre, fel a fehérre meszelt plafonra, minden zugba, ahova eddig talán senki sem nézett. Hátha valamelyik szegletből feléje repül egy gondolat, valamely téma...

- Hazudj bár valamit - hangzott az újabb nógatás. - Mindig egyedül vagyok. Szánj meg... Ah, úgy cammog az idő!... Szórakoztass! Szórakoztass egy kicsit... Megöl az unalom...

A falon függő ingaóra lassú ketyegése is mintha mérni akarta volna az idő lomha tovadöcögését. Még csak négy óra volt; máris lámpát kellett gyújtani, oly hamar besötétedett. Regináld gyújtott világot s miután az égő lámpát az asztalra tette, ismét visszaült a karosszékbe. És ekkor hirtelen úgy érezte, mintha a lámpavilág benne is megvilágított volna valamit, egy sejtelmet, egy gondolatot, egy belátásból fakadó ötletet. - Ostoba, élhetetlen! Mit hallgatsz? Megnémultál, megbénultál? Miért nem beszélsz? Járjon a szád! Cselekedj! Ha mesélsz neki, ha szórakoztatod, mindent visszaszerezhetsz, amit elveszítettél. Az alkalom erre most kínálva-kínálja magát. Aknázd ki a helyzetet. Hazudj bár neki. Hazudj össze-vissza mindent, csak kedvesen, csak meghatóan, hogy elringasd az öreget. Egy kézcsókkal mindent elrontottál, egy hazugsággal mindent visszanyerhetsz: békét, nyugalmat, az intézetben való maradást – sercegte füleibe a lámpa égő kanóca rábeszélően, meggyőzően - és a Regináld lelke visszafelelte: - Igen, valóban, mesélnem kell valamit, hazudnom kell valamit, hazudnom kellene valamit, ügyesen, kedvesen, meghatóan; s ha feledtetném vele az idő unalmasságát, testi szenvedéseit, a szívébe visszavarázsolhatnám magamat. Meghagyna az intézetben... De mit hazudjak? Mit? S hazudjak, vagy ne hazudjak?...

- Nagy hó esett. Sokba fog kerülni az eltakarítása - zsörtölődött ezalatt Bagi, a sűrűn behavazott ablakok felé fordítván tekintetét. - Hát még nálatok Erdélyben micsoda hó lehet! A minap olvastam: egy egész falut befútt a hó. Nem a ti falutok volt az?...

Regináld csak fél füllel hallgatott Bagira. Lelke mélyén inkább a lámpa titokzatos sercegésére figyelt; a hazudni vagy nem hazudni nagy kérdését fontolgatta. Egész önérzete tiltakozott az öntudatos érdekhazudozások ellen. - Inkább csapjanak ki, de hazudni nem fogok - szólt benne a becsületérzés. - Hát a szégyen s szüleid mérhetetlen bánata semmi neked? Azt hiszed, hogy ezekért semmit sem kell tenned? Azért még nem esik csorba a tisztességeden, ha valamit hazudsz, nem magad, de szüleid miatt, - érvelt benne lelkének titkos ördöge.

- Igen, igen... a mi falunkat fútta be a hó. Az anyám meg is írta volt... És mindenfelé farkascsordák járnak; a hegyekből a nagy hideg lekergette őket. Ezt is az édes anyám írta - felelte Baginak. Utolsó szavait inkább csak elhebegte, úgy megdöbbent a száján máris kicsúszott hazugságok hallatára.

- No látod, mégis írtak valamit - dünnyögte Bagi.

- Igen, ezt írta, ezt... s hogy, hogy a farkasok már embereket is megettek a faluban - folytatta Regináld megcsuklott hangon nem is az igazmondás látszatának megmentése végett, hanem mert a téma egyszerre működésbe hozta imént még tunya fantáziáját. A nagy hófúvás, a száguldó éhes farkascsordák, a felfalt emberek szörnyű ordítása képzeletében egy perc alatt színes mesévé szövődtek, melynek érdekfeszítő volta őt magát is elragadta, lelkében egy valósággal megtörtént esemény benyomását keltve... - Igen, bizony, a falu bíráját is megették a farkasok a kisbárkányi úton, azon a napon, amikor nagyvásár volt Kisbárkányban - folytatta Regináld nekitüzesedve, mintha attól tartana, hogy eltűnik a színes mesekép, ha nem tűzi azonnal szavakra egyes részeit. - Oh nyáron, szép időben, csak egy ugrás a falunktól Kisbárkány! De annál messzibb van télen, ha az országutat befútta a hó. Jó lovakkal s jó szánkóval ilyenkor négy órát is eltart, míg az ember a kisbárkányi piacra ér. Igaz, az országútnál van egy valamicskével rövidebb út is, de ez az erdőn át vezet óriási fenyőfák között. Az ember szinte fél alattuk még nyáron is. Hát még télen! Mindenütt nyakig ér a hó s az erdő sűrűjéből éjjel-nappal farkasüvöltés hallatszik. Csak akinek Kisbárkányban nagyon sürgős dolga van, választja télen az erdei utat; de ilyenkor a puskát is magával viszi...

...Nos, igen - hol is hagytam el? - igen kisbárkányi nagy vásárra készült a falunk bírája is. Téli bundát akart ott magának venni, drága prémes, ezüst gombos bundát, hogy abban ágálhasson a kurátor lakodalmán. Mindenki tudta róla, hogy nagyon hiú ember s hogy belébetegednék, ha az esküvőn másnak szebb bundája lenne. Már tavasz óta türelmetlenül várta a kisbárkányi sokadalom napját s mert a bundavásárlásnál semmi sem volt előtte sürgősebb, az erdei úton át akart Kisbárkányba hajtani. A cifrára pingált, tulipános nagy szánkóba befogatta két legszebbik lovát, beültetvén a szánba a feleségét s a gyermekeit is. Nyolc éves volt a legnagyobb gyermeke. Mint az orgonasípok, úgy ültek egymás mellett a szánkó hátsó padján. Piroska volt a legkisebb köztük; alig két esztendős; édes, kedves gyermek. Aztán a macskát is zsákba kötve, a szánba dugta a bíró, a gyermekek alá, a széna közé. Úgy nyávogott szegény állat... Mondom: mindnyájukat a vásárra vitte, pedig egy cseppet sem volt szép idő. Úgy havazott, hogy egy-egy percben látni is alig lehetett. Hiába mondták a szomszédok: - Bíró uram, istenkísértés ilyen időben a házból kimozdulni. Halassza el holnapig az utat. Hiszen egy hétig tart a vásár. Megveheti máskor is a bundát; Kisbárkány nem süllyed el addig. Ne menjen bíró úr, maradjon itthon, még betemeti valahol a hó. Vagy legalább a rendes úton menjenek s nem azon a másikon, a nagy erdőn keresztül. Nem hallotta, hogy hogyan ordítanak benne éjszakánként a farkasok?!...

- Eh, mit kornyikáltok?! Megyek! Még ma akarom megvenni a bundát - feleselt a bíró, majd hetykén hozzátette: - Mit nekem egy kis havazás? Mit nekem a farkasok? S ha százszor annyi volna! Egytől-egyig lepuffintom. Itt a pisztoly nálam. Kitűnően fungál - s kétszer egymás után megnyomva a kakast, - Bum! Bum! Hallottátok? - kérdé... Az erős dörrenéstől magasra ágaskodtak a lovak s a parasztok a szántól ijedten húzódtak odébb. De csakhamar tovább rimánkodtak: - Legalább az asszonyt s a gyermekeket ne vigye magával - szóltak rábeszélő hangon. Mire a bíró szigorú tekintettel azt válaszolta: - Az asszonynak az ura mellett van a helye; őt mindenhová követni tartozik. A gyermekek is csak hadd jöjjenek! Ha itthon hagyom, felgyújtják a házat. A macska meg kárt tehet a kamrában, az edényekben itthon... Különben is kinek mi köze hozzá, hogy mikor, hová megy a bíró? S hogy kit, mit visz magával? A bíró: úr, a bíró azt teszi, ami neki jól esik. Kuss el az utamból sok finác, mert el találok gázolni valakit! - kiáltotta mérgesen s a lovak közé csapva, a szánkó tovasiklott a behavazott úton, végig a falun...

A gyermekek ujjongtak örömükben. Még akkor is, amikor a szán már jóval túl volt a falu határán, nevettek és sikoltottak, úgy tetszett nekik ez a kirándulás. Csak a bíróné maradt lehangolt, szomorú. Vészes sejtelmek és előérzetek gyötörték a lelkét. De szólni nem mert róluk.

Egy óra múlva a nagy erdőhöz értek s nemsokára eltűnt a szán a hó alatt roskadozó fenyők sűrűjében. Ekkor már olyan erősen havazott, mintha zsákokból lisztet öntöttek volna. Már leáldozóban volt a nap. Az egész erdőre sejtelmes félhomály borult.

- Jaj! Uram irgalmazz! Farkas! Farkas! Ott! Ott! - kiáltotta hirtelen a bíróné mindjárt az első fordulónál s egyik kezével egy korhadt fatörzsre mutatva, amely mellől egy hatalmas ordas ugrott elő, másik kezével kebléhez szorította a gyermekeit. A farkas vérfagyasztó vonítással vetette magát a szán után s mintha útközben többször megfiadzott volna, egyszerre vagy száz farkas támadt a nyomában…

- Borzasztó! - szólt Bagi s félve a befagyott ablaktáblákra pillantott. Vajon nem kandikálnak-e be kívülről éhes farkasok.

Regináldban e közbeszólástól egy percre meggyengült a fantázia ereje, mely eddig feltartóztathatatlanul magával ragadta őt a rémmesék országába. Egy pillanatig észre tért. Remegve pillantott az ajtóra, vajon nem nyílik-e meg? Vajon nem állanak-e annak küszöbén a bíró, a bíróné s gyermekeik? Nem kacagnak-e rajta? Nem törnek-e rá, hogy befogják a száját, a róluk koholt rémmese miatt?... Mintha a bíró hangja meg is csendült volna:

- Hazudsz! Betyár! Eszünk ágában sem volt a kisbárkányi vásárra menni...

Hanem a fantáziának egyszer működésbe hozott tovalendülését nem lehetett egykönnyen visszafojtani. A megkezdett mesét, a megindult hazugságot nem lehetett félbehagyni. A hóborította erdőrengeteg misztikus homályából kirohanó, villogó szemű, éhes farkasok szívettépő vonítása s az életveszélybe jutottak kétségbeesett jajkiáltásai ismét felvétették vele a mese elejtett fonalát.

- Jaj! Megesznek! Segítség! - rimánkodtak a gyermekek és úgy az anyjukba kapaszkodtak, hogy majd megfojtották szegényt. A macska valahogy kiszabadulva zsákbörtönéből, sziszegve szembe akart szállni a ragadozókkal. Tüzes szemei s felborzolt szőre csaknem szikrákat hánytak. A lovak megriadva, nagy szökésekben vágtattak tova a térdig érő hóban. Izzadtak, gőzöltek, mint a felhevített mozdonyok.

- Lőj! Lőj rájuk! - könyörgött a bíróné s a bíró lőtt is. Folyton tüzelt, de csaknem egyetlen lövés sem talált. Végre az utolsó töltényre került a sor. Ez az egy talált; az egész farkascsorda a szántól már alig egy ugrásnyira volt. A puskacső maradt utolsó fegyverül; míg ki nem hullott a kezei közül... Most következett a legborzasztóbb óra.

- Oh jaj! Jézus, segíts! - rimánkodott a bíróné s összekulcsolt kezeit az égre emelte. De szavait elnyelte az ordasok vonítása. Már csaknem teljesen besötétedett. Sehol egy ragyogó csillag, sehol egy biztató gyertyaláng. Csak a farkasok szemei villogtak, mint megannyi sírlámpa a hóval betemetett földön... A bírónak az az ötlete támadt, hogy a vadállatokat rohanásukban fel kell tartóztatni. Ezzel időt nyerhetek a továbbjutáshoz.

- Kerüljön bármibe - szólt magában -, Kisbárkányba, ha törik-szakad, mégis el kell jutnom! A téli bundát még ma akarom kiválasztani! - s megragadva a macskát, kidobta a hóba, prédául a farkasok elé. Egy szempillanat alatt felfalták szegényt. Aztán a pokrócokat dobta elibük; ezekre is rávetették magukat a farkasok; azt hitték, valami jó falat, s míg egymás közt marakodtak, a bíróék mindannyiszor nyertek egy-egy percet az előbbrejutásban. Oh, de a cél még nagyon messze volt s az állatok a tovasikló szánkót nemsokára ismét utolérték.

Amikor végre az utolsó pokrócból is kifogyott a bíró s nem volt más, amivel becsaphassa őket, egy szörnyű elhatározással legnagyobbik gyermekét lökte ki a szánból.

- Ezzel a kövérrel nyerek legalább egy jó negyedórát - vigasztalta magát - s a téli bunda meglesz, meglesz, mindenáron!…

Majd a második, aztán a harmadik gyermekre is rá került a sor. Az utolsót, a legkisebbet, Piroskát sem kímélte meg. Őt is széttépték a farkasok, hogy aztán újból a szán után vessék magukat, amely, amint szimatolták, még sok jó falatot rejteget.

A bíró a veszedelmet megújulva látván, vállon ragadta a feleségét s rárivallt torkaszakadtából:

- Szülj! Szülj! hogy legyen mit a torkukba dobjak, vagy rád kerül a sor! - s dögönyözni kezdte a szerencsétlen asszonyt. A hátán, a mellén s a hasán dögönyözte. S a bíróné e rettenetes percben ikreknek adott életet. Ő maga sem tudta, hogy hogyan. Mert a Szentlélekkel ez időtájt nem volt találkozása. Két kicsi leánykát hozott a világra, akiknek a lelke tisztább volt a frissen hullott hónál. Oly picikék voltak, hogy egy farkas minden harapintás nélkül, egyszerre elnyelte őket, mint az ember az osztrigát. Minthogy pedig a bíróné többet szülni már nem tudott, bár eleget erőlködött, a bíró dühében őt is lelökte a szánról.

- Áldozd fel magad az uradért! - ordította s ostorával a már teljesen kimerült lovakra csapott. Két kilométernyi út volt még csak hátra. Kisbárkány felől már számtalan lámpafény biztatólag pislogott az éjben.

- Meglesz! A bunda meglesz! - kiáltott fel örömmel a bíró s szemeiből kivillant a biztos reménység tudata. De a lovak egyszerre, mintha villám ütött volna a szívük közepébe, holtan összerogytak s mélyen besüppedtek a hóba. S velük együtt a bíró is a farkasok martaléka lett... Oh, az egész szörnyű volt, szörnyű! - fejezte be Regináld a szavait s annyi belső borzadály tükröződött az arcán, mintha az esetnek szemtanúja lett volna.

- S mindez igaz? Meg is történt? - kérdezte Bagi a legkomolyabb arckifejezéssel. - Az édes anyád írta?...

- Nem. Dehogy! Az egész csak mese... Igen... Én, én nem is állítottam, hogy igaz... Azt tetszett mondani, hogy hazudjak valamit... Hát kigondoltam valamit. A bíróék élnek; persze, hogy élnek - hebegte Regináld s meglepetve bámult Bagira. Volt valami a Bagi kérdésének tónusában, ami hideg zuhanyként érintette.

- Betyár! Gazember! Így hazudni! - kiáltotta Bagi s két öklével fenyegetőleg közeledett Regináldhoz.

- De ha kívánni tetszett! Másként nem is mertem volna - védekezett Regináld.

- Elég! Egy szót se többet! Megismertelek. Hazug, romlott lélek. Ámítottál eddig; de most az egyszer lépre vittelek. A nyakadat szegted... Hazug! Hazug! Hazug! Te vagy a lepénygyalázó; hiába tagadod. Hazudtál most is, hazudtál akkor is. Érted a mesterségedet. Pusztulj! Még ma hordd el magad - dörögte Bagi megszakítás nélkül s kilökte Regináldot az ajtón. Aztán nyomban leült az íróasztalához.

A felháborodástól reszkető kezekkel írta folytatólag Regináldról a püspök úr őeminenciájának: "Úgy hazudik a gazember, mintha igazat mondana. Ilyen mételyt az intézetben tovább tűrni nem lehet. Alázatos tisztelettel kérem, hogy kicsapatását azonnal elrendelni méltóztassék."

***

Hazudtam. Valóban hazudtam... Oh mit követtem el? Mindent eljátszottam; mindent. Méltán ér a legsúlyosabb büntetés. A bűn útjára tudatosan léptem. Hazudtam önmegmentésemért. Oh, mint szégyellem magam... Ezt túl nem élhetem - sóhajtozta Regináld, megállva a folyosón, a Bagi ajtaja előtt. Kezeivel elfedte a szemeit, nehogy megpillantsa önmagát, vétekkel bemocskolt arcát. Érezte, hogy most már minden sopánkodás hiábavaló. Végleg elveszett; el kellett vesznie, mert ügyének megmentését, ügyének jórafordulását egy hazugságtól várta. Mit ér, hogy eddig mindig igazat mondott s ha ezután is mindig csak az igazat fogja mondani? Örökre rá van már sütve a hazug emberek bélyege. Igaz: csak egy ember tudja ezt, csak egy ember látja homlokán a szégyenbélyeget, Bagi. De boldog lehet-e a szív millióktól kapott magasztalás mellett, ha bár csak egyet is tud a milliók között, aki joggal megvetéssel nézhet le rá?... "Legyek ez az egy bár én magam."

A folyosón éppen a lámpákat gyújtogatták az illuminátorok. A havazás teljesen elmúlt. Az égen tisztán ragyogtak a csillagok, mintha megfürödtek volna. Minden felragyogott, minden tündökölt körülötte; nemsokára az intézeti karácsonyfa is csillogni fog; csak benne aludt ki egymás után minden. Csupa sötétség, köd és kábulat töltötte be a lelkét. Majdnem összeroskadt az önvád s a bánat súlya alatt... Hová menjek?... Ki segíthet még rajtam? - nyöszörögte könnyes szemekkel. A "múzeum"-ba, a fiúkhoz visszamenni nem mert. Nem volna bátorsága a szemeikbe nézni. Kis kabátban volt; fázni kezdett. Kezeit önkéntelenül a zsebeibe dugta, hogy felmelegedjenek. Egyik zsebében megtalálta porcelánból készült szent Antalát. Egészen át volt melegedve. Olyan jól esett megmarkolnia jóságos szent barátját, aki eddig semmiféle bajában soha sem hagyta el... Most is, alig hogy megérintette őt, mintha segíteni akarna rajta, a bajból való menekülésnek egy utolsó eszközéhez juttatta őt. Regináld arca csaknem felderült, amikor a másik zsebében megtalálta azt az erősfonatú kötelet, amelyet otthonról kapott csomagjáról oldott volt le egy órával előbb, s amelyet a zsebébe gyömöszölt, amikor hirtelen elhatározással Bagihoz sietett.

- Elég erős lesz... Én nem nyomok sokat - mondá magában s leszaladt a lépcsőkön. Majd a fák sűrűje felé vette az útját, arra, ahol a még sötét karácsonyfa állt.

VII.

A fiúk türelmetlenül várták azt a percet, amelyben harangkongás fogja jelezni, hogy indulhatnak már a karácsonyfához. Hét órára volt kitűzve az indulás; de az óra már elütötte a hetet s még mindig semmi harangkongás... Pedig a karácsonyfa már percek óta fényben úszik. A kis gyertyák lángjai átcsillognak a lombtalan fák száraz ágai között s a bokrokon. Mindezt látni lehet a "múzeum" ablakaiból.

Végre, már negyed nyolc is lehetett, kinyílt a "múzeum" ajtaja; Bagi lépett a szobába. Az arca halovány volt; az ajkai reszkettek; megdöbbenés és ijedtség ült a homlokán. - Jertek, kövessetek - szólt szakadozva, mintha levegő után kapkodott volna. - Csengetés helyett én magam hívlak. Csak semmi lárma. Csendesek legyetek... mehetünk; - mire a fiúk kettős rendekbe sorakozva, követték Bagit le a lépcsőn, az udvaron, a kerten át a tisztára sepert utakon. Szent, ünnepi érzések járták át mindannyiukat. Szívük repesett az örömtől annak elgondolásánál, hogy mi minden szép, drága és jó dolog vár reájuk a karácsonyfa alatt. Az Úr Jézus jól tudja: mit szeretnek az emberek. Az Úr Jézus szeretete végtelen. Ő mindenkinek csak örömet szerez. Igyekezni fogok Hozzá hasonlóvá lenni.

Ezer jó szándék fogant meg bennük, amíg a karácsonyfához értek. A gyertyák csillogása majdnem elkápráztatta őket. Az első pillanatban alig láthattak a feldíszített fánál egyebet. Csak a csudálkozás és a káprázat elmúltával tört ki ajkaik közül egy tompa ah! kiáltás s valamennyiük tekintete az ajándéktárgyaktól elfordulva, egyszerre egyetlen tárgy felé irányult: Regináld holttestére, mely előttük feküdt a letaposott hóban, a fényben úszó fa alatt. A csomagoskötélnek fele még a nyakán lógott; másik fele egy lépésnyire a karácsonyfától, egy tölgyfaágon ide-oda lengett. Már késő volt, már meg volt halva, amikor az illuminátorok szörnyű tettét észrevették s kettévágták a kötelet.

- Látjátok, a hazugság az akasztófára vezet - szólt Bagi, erősen fékezve felindulását, nehogy elérzékenyülése gyengeségnek lássék. E szomorú percben is úgy érezte, hogy rámutatva a példára, nevelnie, tanítania kell az ifjúságot szemléltető módon. Szinte belekábult attól a gondolattól: minő hatással lehetnek a zsenge lelkekre eme szavai, amelyek talán üresen konganak a megrendítő példa hiányában. - Igen, a hazugság az akasztófára vezet - ismételte. - Ez legyen a ti legbecsesebb karácsonyi ajándékotok - s akaratlanul is Kaufmesre nézett, mintha tőle szavainak helyeslését várná. És Kaufmes kétszer is igenlőleg intett s olyan arcot vágott, mintha e tanulság valóban megszívlelendő volna. Szempillái alól azonban titkon megfigyelte a társait, vajon nem vonatkoztatja-e valaki csakis ő reá a Bagi figyelmeztetését?...

De az arcok e pillanatban nem árultak el egyebet mélységes bánatnál, elszörnyedésnél, megdöbbenésnél. Gyanakodni, vonatkozásokkal bíbelődni nem érnek rá a megrendült szívek. A kis Montaldó Vili arcát sűrű könnyek árja mosta. Kezében reményvesztetten tartotta a Regináldot ábrázoló képet. Kinek adja azt most? Kinek?... Félhangosan, keservesen zokogott. Lehulló forró könnyei sötét kis sírokat ástak a hóba. Nagyokat sóhajtva hol a holttestre, hol a képre nézett. Szerelme tárgya feküdt előtte élettelenül, az első, a legtisztább, a legszüzebb szerelemé, amelynél tisztább és önzetlenebb talán sohasem fog többé lobogni benne.

Vége.

 
©2006 copyright hetfalu.ro | powered by Mediaexpert®