Mondák, legendák | Hétfalusi csángó népdalok | Levelek | Gyermekjátékok |
Babonák
| Párbeszédek | Találós kérdések | Versek, mondókák | Balladák |
Népmesék
| Falucsufolók, névcsufolók | Közmondások, szólások | Népi humor |
Itthoni személyek

 
Népköltészetünk
 

Gazdag népköltészetünk sok gyűjtő számára jelentett kiapadhatatlan forrást. Vikár Béla (1859 április 1. - 1945. szeptember 22.) az 1890-es években többízben is felkereste a hétfalusi csángókat. Türkös és Pürkerec községből való a 89-113. számú hengere. Horger Antal főként népmeséket gyűjtött az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején. Domokos Pál Péter az 1950-es években, Kallós Zoltán pedig az 1960-as, 1970-es években többször is felkereste Hétfalut. Pávai István főként népzenét és néptáncokat gyűjtött Csernátfaluban (1986) és Tatrang (1986, 1994). Jelentős munkát végzett Seres András is, aki folyamatosan - két és fél évtizedet átfogva - gyűjtött Hétfaluban, kincseit a Barcasági magyar népköltészet és népszokások művében tette közzé 1984-ben. Az Ethnográphiához, a Magyar Nyelvőrhőz is folyamatosan küldtek be a hétfalusi értelmiségiek népköltészeti anyagokat, így e hatalmas kincs megmaradt, mindenki számára elérhetővé vált.

Mondák, legendák

Eredetmonda: A három ujjú szikla

Ezt a történetet egy üreg favágótól hallottam gyermekkoromban. Egy virágos tavaszon, mikor a Pádina élén zsindelyt csináltunk, mert csak ott, az égbenyuló Csukás lábánál lehetett olyan sima és egyenes fenyőszálakat találni, amelyekből zsindelyt lehetett hasítani. A mai embernek fogalma sincs arról, milyen nagy szakértelem kell a zsindelycsináláshoz és én nem is mondom el, mert úgy sem próbálja meg senki. Van a tatrangi téglagyárban Schmidtnél elég zsindely pompásan kiégetett agyagból, melynek még az az előnye is megvan, hogy nem gyullad meg. Az én gyermekkoromban azonban még sok zsindellyel fedett ház volt s hasznos tudomány volt a Mátyás bácsi tudománya, akitől én a zsindelycsinálást meg nem tanultam ugyan, de az alábbi históriát tőle hallottam s ha valaki el nem hiszi, őt vonja felelősségre.

*

Hát fiaim, kezdte egy este az öreg - láttátok-e ott künn a sziklák között legelől a három ujjú sziklát? Két ujja hosszabb, egyik rövidebb éppen, mint az ember kezén a hüvelyk, meg a mutató és a középső ujj, mikor esküre emeli. Hát ez a szikla is kéz volt ám, mégpedig gonosz kéz; abban is vér folydogált valamikor, de kegyetlen, gonosz vér.

Dehát hadd kezdjem előlről, mert különben mindent összezavarok s a végén semmit sem értetek belőle. Meghallgatjátok-e?

Meg, meg, csak mondja, Mátyás bácsi!

Hát fiaim biztosan láttátok ott lenn a Döblenben a Nagymezőn a barázdákat. Azok mutatják, hogy ott valamikor szántottak, vetettek. Istenfélő, jámbor emberek voltak, szorgalmas munkával ásták földjeiket s arcuk verejtékével öntözték, hogy legyen kenyerük. Egy jóságos tündér alatvalói voltak, ki a Csukás tetején kacsalábon forgó várban lakott s nem kívánt tőlük mást, minthogy jók, jámborak és istenfélők legyenek.

Jól is ment a dolguk az embereknek, mert a Nagymezőn a gabonának nem volt szalmája, hanem amilyen magas volt, le egészen a földig, mind kalász volt, tele szemmel és így elég kenyerük termett, mivel gabonájuk oly magasra nőtt, mint itt ez a fenyőfa. A zsírozót pedig megadta az erdő. A Disznópatakból hízott sertések jártak le, melyeket csak le kellett szúrni, a Fehérpatakból hófehér libák jöttek elő, a Szászpatak felől őzek, szarvasok jöttek le reggelenként, hogy megfejjék őket s a Döblenvízében akkora pisztrángok uszkáltak, mint a lábam. Egyszóval a jóságos tündér gondoskodott az ő alattvalóiról és az emberek boldogok, megelégedettek voltak.

Történt aztán, hogy egy viharos éjszakán a Huréc ponkjára egy gonosz tündér várat épített. Reggel ott állott a fényes vár s az emberek nem győzték csudálni annak szépségét. Szemüket elkápráztatta annak ragyogása. De mekkora volt csudálkozásuk, mikor úgy délfelé megnyílt a vár kapuja és azon kijött a vár gazdája, egy gyönyörűséges szép ífjú legény. A fején aranykorona volt, a ruhája tiszta selyem, csakúgy ragyogott a napfényben. Arca olyan volt, mint hóra cseppent vér, termete, mint sziklán nőtt tiszafenyő. Csak a szeme, az éjfekete gonosz szeme árulta el, hogy belsejében gonosz indulatok vannak és mézes-mázos nyájas szavai az emberek megrontására valók. Aranyos hintójának kerekei hajlékony mogyorófa abroncsból készültek, melynek fentői nádszálakból voltak. Kocsija elé tizenkét hattyú volt fogva, melyek úgy vitték a könnyű kocsit, hogy folyton hintázzon és egy szikrát se rázzon.

Amint leért a Nagymezőre, az éppen arató emberek közé, azok elhagyták a munkát s köréje gyülekeztek, hogy megbámulják.

A gonosz tündér nyájas szóval fordult hozzájuk: "Oh, ti szegény emberek, mennyire sajnállak titeket, hogy a nap forró hevében annyit kell izzadva fáradnotok. Látjátok, ha az én alattvalóim lennétek, én sokkal nagyobb földet adnék nektek s adnék hozzá még szolgákat is, akik helyettetek dolgozzanak s derék fiaitok, gyönyörű leányaitok kezét nem törné fel a kapa, kasza nyele, liliom arcukat nem égetné el a nap melege, feljönnének váramba, hol mindig terítve az asztal, töltve a pohár, szól a muzsika és áll a tánc, a mulatság. És mindezért nem kívánnék tőletek mást, minthogy nekem szolgáljatok. S tudjátok miből áll a szolgálat? Minden héten hétnapi mulatságból. Eddig hat napon át dolgoztatok, a hetediken pihentetek. Ezután hat napon át csak az lenne dolgotok, hogy egyetek-igyatok, a hetediken pedig váramban vendégeskedjetek, táncoljatok. Még imádkoznotok sem kell, sem Istenre gondolnotok, mert én mindenkiről gondoskodom és semmiben hiányt nem fogtok érezni. Gondolkozzatok szavaimon!"

Azzal megfordította hattyúfogatát s visszarepült várába.

Az emberek is elszéledtek, kiki a maga földjére. Ám de a Gonosz által elvetett mag kikelt lelkükben s nőtt, nőtt és kalászba szökkent. A kasza, a sarló nyele már sokkal nehezebb volt. A hajladozásban a derék jobban elfáradt, a nap melege tűrhetetlenebb lett, s mikor az iszákból előkerült a merende, az járt az eszükben, hogy a huréci vár asztalánál bizonyosan jobb az étel s a Döblen vizénél édesebb a telt pohár tartalma.

Mikor a nap a Ruzsatető mögé elbújt, ők is abbahagyták a munkát s hazafelé tartottak. Valahogy fáradtabbaknak érezték magukat, s a fiatalság hancúrozó kedve is elrepült a hattyúfogattal, ma nem volt dalolás, tréfa, enyelgés. És a szerencsétlenek nem vették észre, hogy mindezt a nyájas szavakban rejtett méreg okozta s hogy kevés kivétellel mind meg vannak mérgezve.

Mert voltak ám néhányan olyanok is, kik nem mentek a csábító tündér kocsijához, hanem dolguk után láttak. Ezeket nem is fogta meg a méreg s jókedvük sem veszett el. Otthon jóízűen megvacsoráztak s azután egészséges alvásban gyűjtötték az erőt a másnapi munkához.

A mérgezettek szemére azonban nem jött álom. Kijöttek házukból s tárgyalni kezdték a nap eseményét. Valamennyien egy véleményen voltak, hogy el kell fogadni a huréci tündér ajánlatát, mert hiszen csak jót akarhat, mivel tőlük semmi mást nem kíván, minthogy ezután mindennap ünnepet üljenek s vasárnap még megtetézzék az ünnepi mulatságot.

Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az eszem -iszom, a mulatság, a tivornya arra való lesz, hogy Istenről megfeledkezzenek s hogy csak testüknek éljenek de lelkükkel ne gondoljanak.

Megállapodtak, hogy ha megint lejön a tündér, ők bizony alattvalói lesznek. Ezzel mindenki hazament s álomra hajtotta fejét.

Másnap újra lejött a fogat, de most a hattyúk helyett fekete hollók voltak a kocsi elé fogva. Mikor a tündér kiszállt, előállott egy, a földművesek közül s megmondta, hogy mit határoztak. A tündér nagyon megörült a határozatnak és mindeniket külön megkérdezte: akar-e alattvalója lenni? Azután kezet fogott vele, de nem jobbkezet, mint a jóemberek, hanem balkezet s felhívta őket várába és nagy áldomást csapott. Mikor már mind részegek voltak, megbélyegezte őket és megtiltotta, hogy Istennek nevét kiejtsék szájukon. De nem kellett megtiltani, mert azok a gonosz borától és bélyegétől éppen olyan gonoszok lettek, mint gazdájuk.

Este, amint részegen hazafelé mentek, felgyújtották a Nagymező learatott gabonáját, hogy világítsa az utat. Nekik már úgysem kell a gabona, mert új gazdájuk asztala mindig terítve van számukra. Azonban nemcsak a maguk termését gyújtották fel, hanem azokét is, kik nem lettek a gonosz alattvalói.

Ezek másnap - éppen vasárnap reggel - sírva nézték a pusztulást s könnyes szemmel mentek panaszra a jó tündérhez a Csukás tetejére.

Akkor még a Csukáson nem voltak sziklák, sem a Danghavas és Tészla nem volt meg. Virágos rétek, kaszálók váltakoztak bükk és fenyőerdőkkel s csak egy kellemes séta volt a Csukás teteje.

Felérve leborultak a jóságos tündér előtt, megköszönték neki az erőt egészséget, mit tagjaikban éreztek, meg a jókedvet, a megelégedést szívükben, meg a virágot a réten, a madárdalt az erdőben, a táplálékul szolgáló sertéseket a Disznópatakban, a pisztrángokat a patakban, a tejet adó őzeket, szarvasokat szanaszét. Azután elpanaszolták nagy szerencsétlenségüket s társaik eltévelyedését s kérték a jó tündért, hogy segítsen rajtuk s védje meg földjüket a Gonosz ellen és szolgái ellen.

A jó tündér arca vidám, nyájas volt, míg híveit hallgatta, de amint azok panaszkodni kezdtek, lassanként elborult. Akkor volt először köd a Csukás tetején. És ha szép napos időben a Csukás teteje ködbe borúl, tudjuk, hogy rövid időn belül zivatar lesz. Borús arcával jóságosan nézett hűnek maradt alattvalóira s megparancsolta nekik, ereszkedjenek le az előttük levő két völgybe, kövessék a patak folyását s mikor kiérnek egy szép síkságra, ott telepedjenek le, lakjanak azután ott, szántsanak, vessenek gyarapodjanak. A jó emberek megfogadták a parancsot, összeszedték szerszámaikat, szükséges eszközeiket s még aznap elindultak a mutatott irány felé. A Halaság tisztáján pihentek s ott várták meg egymást. Ott költötték el vacsorájukat, mely a Döblen vízéből fogott halból állott s azért is nevezték Halaságnak.

Ahogy a jó emberek eltávoztak a Nagymezőről a jó tündér szelídségének is vége volt. Régi ellensége a Gonosz újra közelébe férkőzött, hogy őt bosszantsa. Szemét arra fordította s annak villanása megvilágította az egész tájat. Szava, mellyel felelősségre vonta a Gonoszt, eget, földet megrázó mennydörgés volt, melynek hallatára remegve keresett búvóhelyet minden élőlény. Csak a gonosz tündér kacagott gúnyosan, s hogy mégjobban bosszantsa felkapott egy nagy követ s feléje dobta. Repült a nagy kő, de a jó tündér csak egyet fújt s a kő eltérve irányától, legördült a hegy tetejére. Ma is ott látjátok a Dang havast. Megharagszik erre a gonosz tündér s kap egy másik, valamivel kisebb követ s azt vágja nagy mérgesen a jó tündér felé, de az megint fúj egyet s a kő ismét a hegytetőre esik, túl a Dang havason. Ott látjátok ma is, Teszlának hívják.

Látva a gonosz tündér a kudarcot, haragja még rettentőbb lett. Gyorsan összegyűjtötte minden alattvalóját és elindult, hogy a jó tündért lábánál fogva lehúzza várából s kegyetlen bosszút álljon rajta.

A gonosszá lett emberek vakon követték gonosz gazdájukat. Hosszú láncot képezve kezdték megmászni a Csukást Döblen felől, mivel a hegytetőre esett két kő most már elzárta útjukat. A Gonosz haladt legelől s bíztatta alatvalóit, hogy csak legyenek bátrak, kitartók, mert gazdag lakoma vár rájuk a győzelem után. Már megtették az út felét, már biztosra vették a győzelmet, mikor egy öreg alattvalójának eszébe jutott Isten. Éppen a Gonosz mellett volt s mindjárt meg is mondta neki:

- Jó uram ne haragudj ha öreg szolgád valamit tanácsol.

- Beszélj.

- Mikor még ennek a felettünk valónak szolgáltunk, minden kívánságunkat imádság formájában terjesztettük elő s minden szükségünket megkaptuk. Én azt mondanám hívjuk most is segítségül Istent.

Ahogy ez a szó elhangzott a Gonosz egy irtózatos csapással elnémította a beszélőt, de már késő volt. Isten nevének említése a felfele törők szívéből elvette a bátorságot s vissza akartak fordulni. Az alul állók mögött ott termett a Gonosz felesége, ki tüzes korbáccsal riasztotta a visszahátrálni akarókat.

A Gonosz esküre emelte a kezét, hogy Isten nélkül, sőt Isten ellen lábánál fogva húzza le a jó tündért és rabjává teszi s uralkodni fog fölötte.

És akkor, amint keze esküre volt emelve, amint az ostromló sereg megtorpant, egymásra gyűrődött, egy vakító villámlás, egy rettenetes csattanás a Gonoszt föld alá süllyesztette, csupán felemelt keze mered ki a földből. A kéz, az ostromló sereg ott maradt, sziklává merevedett s messzire int: "Légy jó, légy munkás, szorgalmas, Istenfélő. Ne lázzadozz Isten ellen, mert egy leheletével elfúj, semmivé tesz."

A jó tündér várával együtt eltűnt, mivel a Nagymezőn nem volt már ember, akire gondot viseljen. A Gonosz vára is elenyészett a Hurécról s csak a sziklák között ma is élő egres bokrok tanúsítják, hogy ott valamikor emberek lakhattak.

A megmenekültek - éppen hét család volt - a Halaságról aláereszkedtek a Szakadát tetőre. Onnan négy család balra letért. Ósáncnál a völgybe ért s lejjebb haladva eljutott a síkságra, ahol megtelepedett. Jó távol építettek szállást maguknak egymástól, de amint idővel szaporodtak, gyarapodtak, mégis összeértek. Ma Négyfalunak hívjuk, pedig távolról egynek látszik.

A másik három család tovább haladt a hegygerincén s csak akkor vált el, mikor a Bikkostetőre ért. Kettő jobbra tért, egy balra. A jobboldaliak Zajzont és Pürkerecet népesítették be, a baloldali Tatrangot alapította. És a jó tündér ha láthatatlanul is, máig gondoskodik alattvalóiról s gondoskodni fog a jövőben is, ha jók, Istenfélők, munkások és becsületesek maradnak.

Szász István nyomán

Bacsó Anna

1

Szép csángó leány volt ez a Bacsó Anna, itt éldegélt a Barcaság szélén. De nem tudott igazán örülni a szépségének, mert átok ült az életén. Apja akarata ellenére ment az urához, egy juhászemberhez, aki a Csukás füves oldalain legeltette a juhait. Engedetlenségéért a tündér megátkozta, hogy csak akkor láthassa szerelmes férjeurát, amikor az néhanapján lejön a havasról. Neki nem szabad a Csukásra fölmennie, ahogyan a többi juhászfeleség teszi, ételt, szeretetet vinni az ő emberének.

Bacsó Anna egy ideig viselte az átkot, aztán egy vasárnap reggel vakmerő tettre határozta el magát. Szembeszegült a tündér parancsával, felvette legszebb ruháját, tele iszákot dobott a vállára, és elindult a havas felé. Akivel találkozott, mindenki óvta, intette, mert az átkot jól ismerték az emberek. De nem hallgatott senkire, konokul ment tovább. Alig hagyta el Garcsint, az ég beborult, iszonyatos vihar készült. Ezzel sem törődött. Az Ó-sáncnál egy remete lakott akkoriban, a jószívű ember ijedten kiáltott utána: "Térj vissza, Bacsó Anna, mert ha nem, sohasem látod meg uradat!" Kitört a vihar, tüske tépte föl a kezét, ruhája átázott, de ment tovább. Az iszonyatos viharból egy ősz-öreg ember vált ki, s szigorúan megintette, hogy ne dacoljon a tündér parancsával.

Ezt sem hallgatta meg a juhász felesége. S akkor szörnyű dörgés hallatszott, villám csapott alá, majd egyszerre elült a vihar és kisütött a nap. Bacsó Anna azonban többé nem volt sehol. Ott, ahol az előbb állott, most egy új szikla emelkedett.

Furulyázva közeledett az új sziklához Bacsó Anna férjeura a nyájjal. Megbámulta a sziklát, amelyet még soha nem látott, s még jobban elámult azon, hogy a kőnek éppen olyan alakja volt, mint az ő feleségének. Elfogta szívét a vágyakozás , és a szikla lábához leheveredve, kesergő nótát kezdett furulyázni. Mit tudta szegény, hogy a sziklává vált asszony még érti a szavakat, még dobog a szíve. Ahogy véget ért a nóta az asszony szíve megszakadt. S a szikla oldalából, ahol nem is olyan régen két emberi szem ragyogott, megerdt a könny. Olyan erősen, hogy egy akkora patak lett belőle, mint egy Tatrang. S azóta, ha Bacsó Anna bánatosabb, a patak megárad, ha elfárad a sírásban, a patak vize is elapad.

De sohasem apad el egészen, mert az emberi fájdalom sem apad el soha.

2

Bacsó Annának nem volt szabad hogy az urát megláthassa, mert tiltva ment hozzá feleségül. Az ura a Csukás havason őrizte a juhait, s a feleségit csak akkor láthatta, ha lejött a havasról.

Bacsó Anna egy napon elindult a férjéhez a havasra. Ahogy a Garcsint elhagyta, nagy szél támadt s az ég kezdett borulni. Amint ment s beért az erdőbe, elébe állt az őszember s azt mondta:
 

- Bacsó Anna, térj vissza, met sohasem láthatod meg az uradot.

Bacsó Anna nem akart visszatérni, ment tovább. Már az Ördög-völgyibe ért, amikor kitört a vihar. Dörgött, csattogott. Az őszember újból elejibe állt s mondta:

- Bacsó Anna, térj vissza.

- Nem térek vissza, akármi történjék, én ma zsindicét akarok enni a férjemnél a havason.
 
Erre egy nagyot villámlott, dörgött, s Bacsó Annából kőbálvány lett. A vihar elhúzódott, az ég kiderült, s a pásztor éppen arra hajtotta juhait, ahol a feleségit a vihar érte. Megállt s nézte, hogy ez a szikla eddig nem volt itt. S amilyen furcsa formája van, éppen olyan, mint a felesége. Azután elővette a furulyáját s furulyálni kezdett. Nem es tudta, hogy a kőbálványnak még ver a szíve s még hall. De a bánatos furulyaszóra a szíve megszakadt, s szemeiből a könny megeredt.
 
Innen ered a Tatrang vize.

Sándorvize

Bácsfalu éppen azon hegy alján fekszik, melynek neve Bolnok. Kaszálóul és legelőül szolgál használják a bácsfalusiak. Gyönyörű szép hely ez. Igaz, a fű nem nő nagyra, mert vékony földréteg alatt mind mészkő van, talán a föld közepéig. A széna apró, de igen szeretik a marhák. Igen szép kilátás van innen. Majd egész Brassó és Háromszék vármegyét lehet látni. Ez a hely a Nagykőhavas nyulványa.

Nagyatyáink hallották nagyatyáiktól, hogy a kaszálók közepén nagy vízforrás volt, mely a havas kebléből fakadt és ritka jó vizével ember és állat szomját enyhítette. Rigó és más énekes madarak fürdésre is használták. Olyan éneklés volt, mintha az angyalok zengtek volna az égben. Nyúl, farkas, róka, medve, őz és néha szarvas is felkereste e paradicsomi forrást. Még boszorkányok is el-eljártak ide és csóréra vetkezve mosogatták tagjaikat. Egy szegény korosnyás ember megesküdt arra, hogy egyszer, mikor arrafelé tekintett, úgy megkergették, hogy még a száraz bakócot is elszotyogtatta.

Uram Isten! mi is történt akkor? A szép forrás úgy eltűnt, mintha soha sem lett volna ott. Az egész Bolnok gyászba borult. A kaszásoknak és szénagyűjtőknek, állatoknak és boszorkányoknak nem volt többé vizük. Még a baglyok sem repültek oda huhogni.

Mi is történt csak? - Volt Bácsfaluban egy Sándor nevű ember, ennek a kaszálója a Bolnok téres közepén terült el. E kaszáló közepén bugyogott fel az az áldott víz. A mi Sándor emberünkben sokszor forrt a méreg, mert a víz miatt el lett taposva a fű és nem lett annyi, mint a többi kaszálókban.

Amint egyszer olyan nagyot káromkodott, hogy a kőkertről (szikla) is visszhangzott, hát előtte terem egy ősz ember (hegyi rém) rövid, vastag has, nagy fej és térdig álló szakállal s kérdi ezt a dulófuló embert, mi a kívánsága.

- "Én azt akarnám, hogy ez a forrás a pokolba menne az én kaszálómról."

- "Tudja mit? Itt van egy ember lábszárcsont, ebben rejtettem olyan titkos varázsszert, amit a föld közepéből hoztam fel. Meg is mondom, ha a lelkét nekem adja, hogy ez kéneső. Tegye be a forrásba és a víz el fog tűnni onnan."

Sándor mindent megígért, eladta a lelkét. Hej, ha tudta volna, mi lesz ennek a vége?

És betette. Mindjárt oly zúgás lett a hegy gyomrában, mintha világ vége lett volna. A forrás elzuhogott s meg sem pihent addig, míg ki nem bugyogott a Tisztáshegy alatt, vagyis messze túl a kaszálón, a Bolnokhegy alatt.

És mi történt tovább? Sándor is eltűnt. Az őszember megragadta gallérjánál fogva s eltemette a kőkert sziklája alá. Aki nem hiszi, menjen oda, kérdje meg a sziklától: Sándor itt van? S a kőszikla visszhangja felel rá: itt van.

Azt a szép és bő forrást pedig, amelyik az elveszett víz helyén fakadt fel, elnevezték a mi eleink Sándorvizének.

közli: id. Borcsa Mihály

(Megjelent a Hétfalu 1907. január 6. számában.)

Monda magvát hordozó helynevek Árvay József helynévgyűjteményében

Árvay József 1942-ben megjelent hétfalusi helynévgyűjteményében szép számmal akadnak olyan helynevek, melyeknek eredete valamilyen mondára (pl. Muszka-asztal, Sándor vize) vezethető vissza. Többségük nevében is őrzi a mondai eredetet, de akad köztük olyan is, melynek csupán egy részéhez (az ott levő forráshoz vagy sziklához) fűződik hiedelem vagy mondafoszlány. Ilyenkor a név és a hiedelem között nincs szoros kapcsolat (pl. Háttető, Kőba völgye).

Az Árvay gyűjtéséből válogatott, mondai eredetre visszavezethető, itt közölt névanyag is tükrözi, hogy Hétfalu ilyen eredetű helynevei közül a hellyel kapcsolatos események emlékét őrző nevek vannak többségben. Vannak köztük történelmi eseményekre emlékeztetők (pl. Tatár-hányás, Negyvennyolcas-kő, Vér-gödör, Vaskapu, Muszka-asztal), a hely keletkezésének emlékét őrzők (Peres-erdő), az ott bekövetkezett haláleset emlékét őrzők (Sándor vize, Matild-halom), illetve az ott lakó személy emlékét őrző (Peres-szász laka), és a hely egykori funkciójára emlékeztető nevek (Macskavár). Feltűnően kevés a hiedelemmondai eredetű helynevek száma, és ezek többségében (Kincses-gödör, Szépasszonyok kútja) a mondai eredet is csupán feltételezett, hisz a helyhez kapcsolódó hiedelmet már Árvay adatközlői sem ismerték. Egyetlen olyan név van, melyhez egy hozzá kapcsolódó népszokás emléke fűződik: a Határ-halom.

*

Határhalom (Bácsfalu) - A Tömösvölgyében, a Csorgóvölgye bejárata előtt álló határhalom. Az idős emberek elbeszélése szerint régebben a bíróválasztás utáni határjáráskor ideérve, az újonnan választott bírói itt megbújtatták s frissen vágott mogyoróvesszővel jót vágtak reá, hogy emlékezetében tartsa a falu határát és jól vigyázzon arra.

Kőba (Bácsfalu) - Eredeti alakja Kőbába volt, ebben az alakjában ma már nem használatos. Ez eredeti Kőbába alak utótagja a bába, öregasszony tájszó. A hegycsúcson álló szikla nevét onnan nyerte, hogy a néphit szerint alakja egy ülő öregasszony alakjához hasonlít. Később a helynév értelme elhomályosult, a nép a Kőbába nevet helyhatározós alaknak erezte s elvonta belőle a mai Kőba alakot.

Kőbavölgye (Bácsfalu) - E völgy baloldalán tágas sziklaodúk találhatók, ahová háborús időben a csángók menekültek. Az egyik sziklán bevésve 1849 áll, amikor itt találtak oltalmat üldözések elől.

Macskavár (Bácsfalu) - Falu melletti kődomb, de nincs semmi romnak helye. A falu nyugati szélén álló kis domb. Nevének eredetéről azt mesélik, hogy amikor Négyfaluból még nem vezetett vasút Brassóba, s a bácsfalusiak szekérrel jártak be a brassói vásárokra, a gyerekek a falu előtti dombon várták a vásárfiával, mézespogácsával hazatérő szüleiket. A hétfalusi csángók a torkos gyermekeket macskának nevezik. "A macska vár!" mondogatták tréfásan egymásnak a szekéren hazatérő szülők, amikor meglátták a dombon várakozó gyermekeiket.

Negyvennyolcaskő (Bácsfalu) - Másik neve Cinegekő. A Kőba jobbágában fekvő szikla. A helynév annak emlékét őrzi, hogy az 1848-as szabadságharc idején a bácsfalusiak ide menekültek a román felkelők elől. A sziklán az 1849-es év van bevésve.

Peres-szász laka (Bácsfalu) - Ha átlépjük a Tömös torkolatának titokszerű zárvonalát, [a Tatárhányást] ott van az úgynevezett Peres-szász laka. Ezen rosszmájú ember, midőn a Kiss Sándor hős ellenállása dacára (1849. június 20-án) betört muszkák által űzött székelyek kapuja előtt menekülnének, csúfolódva kiabált utánuk, midőn pedig a muszkák oda értek, nagy kiabálással üdvözlé őket; de a kozákok őket szidó ellenségnek nézvén, átdöfték. A nép méltó jutalmat nyert gúnyolódót Peres-szász-nak nevezte el, s halálában Isten igazságos ítéletét látja.

Sándorvize (Bácsfalu) - Hegy alján patak, melyet a monda szerint Sándor hétfalusi magyar, ki is e nagy forrást a Bolnokon fekvő kaszálójából füvét a marhataposás ellen megóvandó, csontba zárt (?)...cső(?) [sic!] eltávolította, de később e tettét megbánván egy kőszikláról leugrott. A Tatárhányástól délre a Tömösbe ömlő kis patak neve. előtagja személynevet őriz. Az 1865. évi forrás által közölt mondát ma nem ismerik.

Tatárhányás (Bácsfalu) - Tömös völgye torka előtt egy hosszú felhányt árok, melyről a falusi vének beszélik, hogy egy nap és egy éjen hányták a tatárok ellen. A Totorcsika vagyis Tatárcsiga előhegynél egy bámulatos mű vonja magára figyelmüket: egy roppant töltés, mely a Bácsfalu feletti Veresútnál (domb) kezdődve a szoros torkolatot egész szélességében átszeli. E töltés hossza 2800 láb; alapszélessége 78 láb, magassága 18-24 láb. A töltés az országút keleti oldalán emelkedő sziklafalnál kezdődött és átmetszette a mostani országút és vasút helyét (az 1873. évi forrásunkban közölt egykori hagyomány szerint a Tömös vize fölött óriási vaskapu állt, mely alatt vasrácson folyt keresztül a víz), valamint a Tömös árterületét a Bácsfalu déli végénél álló Veresút nevű hegyig. Itt, a földtöltés felső, keleti felén a falu szélső házai épültek most reá. Székely Gézamérései szerint teljes hossza 875 m volt, alapszélessége 24 m, magassága pedig 5-8 m között váltakozik.

Vérgödör (Bácsfalu) - Iskola épület melletti hely, ahol 1848. december 23-án 23 magyart a románok legyilkoltak. A helynév ma ismeretlen.

Hágtető (Türkös) - A helynevet nagyon gyakran Háttető néven is nevezik. [...] Türkösnek Háttető nevű bércén van egy forrás, amelyről az a babonás hit járja, hogy ha valaki naplemenet után iszik belőle bivalyalakú kísértetek veszik üldözőbe.

Határka (Türkös) - A falutól és vasúttól kissé északra fekvő régi határjel. Régen itt volt a falu határa. Az ettől északra fekvő szántókat a szomszédos szász községektől vásárolták meg a csángók. Az 1865. évi forrásunk a falvak nagyon szűk szántóhatárának eredetéről a következő népi mondát közli: "Mikor a hétfalusi magyarok a szászokkal meg akartak osztozni a mezőben, a magyarok előbb lovat sütöttek és bor mellett kényelmesen, jól lakmároztak s csak azután indultak késő reggel le a szász falvak felé; - a szászok pedig kását főztek, de nem ették meg, hanem serrel együtt lóra pakolták és úgy nyargaltak fel a magyarok felé s ahol a magyarokkal találkoztak, ott szabták ki a határt. A magyarok nem elégedtek meg az osztozással s esküt kívántak joguk bebiztosítására. A szászok erre is készen voltak, mert még a falujukban földet raktak csizmáikra s reá állva bátran elmondták: «mi szászok a mink földünkön állunk». Ezért olyan kicsiny Hétfalu határa."

Matildhalom (Csernátfalu) - A falutól északra fekvő halom neve. A helynév egy Matild nevű tanítónő emlékét őrzi, aki viszonzatlan szerelme miatt egy vidám átmulatott báli éjszaka után e halmon agyonlőtte magát. Ide is temették el. (1904-ben Wollanka Matild, a közszeretetben álló csernátfalusi tanítónő öngyilkos lett, "a feléje irányzott gonosz nyelvek vérig sértő rágalmazásai következtében". - Hétfalu, 1907. március 7. [KLI megjegyzése])

Százforintos (Csernátfalu) - Az Arapaéle nyugati oldalában fekvő kaszáló neve. A népbeszéd szerint a helynév a kaszáló egykori vételárának az emlékét őrzi. Ez azonban téves magyarázat. A hegyoldalt minden bizonnyal a rajta nagy számban növő szász-[száz] forint Bellis perennis nevű virágról nevezték el.

Vaskapu (Csernátfalu) - Falumenti halom aljánál lévő mező, ahol 1848-ban a gyilkos rabló románok a hétfalusi magyarokat lándzsa és kardból képzett kapun át futtatták és a császár hűségére feleskették; holott ezen magyarok agyagfalvi gyűlésen követek általi képviseltetésükkel és a székely nemzettel rokonszenvezésükkel a császárhoz nem voltak hűtlenek és törvényrontók. - A szabadságharc egyik eseményekor keletkezett helynevet s a hozzá fűződő emléket ma már nem ismerik.

Kincsesgödör (Hosszúfalu) - Földlábak ezek: ...kincses gödör. - A falutól északra a síkságon fekvő, talajmélyedéses dűlő neve lehetett. A ma már ismeretlen helynév keletkezésének valami népi hiedelem szolgálhatott alapjául.

Pereserdő (Tatrang) - A Disznópataka jobboldalán fekvő erdő. Nem tarozik Hétfaluhoz, de a hagyomány szerint Tatrang községhez tartozott, s a tatrangiak hosszú ideig pereltek érte.

Szépaszonyok kútja (Tatrang) - Belső mezőcskén fekvő forrás. A helynév keletkezésére bizonyára valami népi hiedelem szolgáltatott alapot, ennek azonban nem sikerült nyomára akadnom.

Tatárhányás (Tatrang) - A falun felül egy kis sík mezőn Tatárhányás egy földhányás. Alakja egészen úgy mutatja, hogy a földhányás alatt sokan alusszák örök álmukat. A mezőcske déli oldala alatt áll egy Seticze nevű nem igen magas hegy, régen rengeteg erdő volt, most kaszáló, legelő és szántó. Még nem sok idővel ezelőtt kaptak elég nyílvasat vagy nyílvasdarabot ott, mi azt mutatja, hogy a tatár horda embereket sejtvén, az erdőbe menekültek után indult és lövöldözött, de a menekülők nem rejtették el magukat, hanem elfogadták a támadást és a tatároktól meglehetősen leteríttettek, amint a Tatárhányás gyanítatja. Tüzetes vizsgálat dönthetné el, hogy emberi munka hozta-e létre, s védelmi célt szolgált-e vagy pedig valami csata után a halottakat temették-e ide, miként azt az 1865. évi forrásunk írja.

Muszkaasztal (Zajzon) - A Bükköstől keletre fekvő hegytető neve. Előtagja az orosz nép régi muszka népnevet őrzi. A hagyomány szerint a szabadságharc leverése a Tömösi szoroson 1849-ben betört orosz csapatok egy része a hegytetőn táborozott. Az orosz katonák élelmezésére a falu lakóit kényszerítették. Minden családfő déli harangszóra ki kellett vigye a hegyre az otthon megfőzött bizonyos mennyiségű ételt. Itt az oroszok a különféle ételeket nagy üstökbe összeöntötték és újra felmelegítették.

Hochbauer Mária

 
©2006 copyright hetfalu.ro | powered by Mediaexpert®