A
csángók, Budapest, 1975
Kétszer találkoztam
a nagyszüleim korú kedélyes
tanítóval. Először jóságos
nagyanyám Budafoki úton, nem messze
Domokos Pál Pétertől lakó
húgánál 1961-ben. Órákon
keresztül beszélgettek a csángókról
főként édesanyámmal
a fővárosi hangulatú csodás
nappaliban. Zöldfülűek voltunk
mi még a szöveghez én hét
és bátyám kilenc évesen,
de mulatságosnak tűnt, amint időnként
fel-feláll, ide-oda lépeget, gesztikulál
s lelkesen magyaráz, amit még néha
énekre is vált. Pár évre
rá Hosszúfaluba látogatásakor
tért be hozzánk folytatni az örök
témát és tilinkókat
hozott itteni gyermekeknek. Már akkor tudtuk,
hogy Bálint András nagyapámmal
egy húron pendült a maga körül
egykettőre mesés hangulatot teremtő
tanító. Jóval haláluk
után a Bálint - hagyatékot
rendezve találtam Kelemen Kálmán
pár levelezőlapját az ötvenes
évek végéről az itthon
tervezett múzeumról.
Népnevelői hivatástudatában
volt valami 1848-as honvéd nagyapja szabadságharcos
lendületéből. Kelemen Kálmán
1889-ben született Hosszúfaluban.
A Kolozsvári tanítóképzőben
szerzett tanítói képesítést
és 1920-ig Tatrangon tanított, majd
ezután 1949-ig Budapesten. Csángó
Társaságot szervezett, s a most
újralapozott könyv első, szokatlan
formájú írása e társaság
110 tagjának névsora és lakcíme.
Ennél gyakorlatiasabban nem is kezdhette
volna önazonosságtudatot ápoló
könyvét. A tartalomjegyzék
25 címszava 28 csángó személyiségre
irányítja a figyelmet: írók,
kutatók, lelkészek, népnevelők.
Köztük van nemzeti értéket
képviselő, mint Apáczai Csere
János, Istók János szobrászművész,
Koszta József festőművész,
vagy helyi értékűek, mint Fóris
Ilona népdalgyűjtő tanítónő,
Fóris István népköltő,
Hétfalusi Taizs Márton kutató,
Kelemen György tanító, emlékíró,
Pajor István népi elbeszélő,
Papp Béla orvos, Tatrangi Pál András
tanító, író.
Az írások többsége
barcasági csángó vonatkozású,
csak Lakatos Demeter és Beke György
forrófalvi riportja kivétel. A könyv
legtöbb írójának a szülőföldje
is Brassó vidéke.
A népi irodalom kedvelői háromfalusi
népdalváltozatok 170 sornyi szövegét
olvashatják a kötetben, két
csángó népmesét Sipos
Bella gyűjtéséből, majdnem
10 oldalnyi Seres András lejegyezte gyermekfolklórt
(sajnos itt is az adatközlők adatai
nélkül). A népszokásleírások
a krizbai s a hétfalusi lakodalmast (Seres
András, Zajzoni Rab István), a kakasünnepet,
a boricát, a gergelyjárást
(Zajzoni Rab István), a Húsvétot
és a Karácsonyt (Tatrangi Páál
András) mutatják be, és a
népművészet két területére
is bepillanthatunk Seres András barcasági
csángó varrottasokról és
a barcaújfalusi fazekasságról
szóló írásai olvastán.
A tatrangi Fóris István népköltő
hat verse a hadifogság élményrétegeiből
fakad. A könyv értékes és
érdekes írásai a népi
elbeszélések: Tatrangi Pál
Andrástól a Határkérdés,
a Musoj halála, a Gyász. Néhány
rövid írás mellett különböző
műfajjelzés van: elbeszélés
a csángó népéletből
(Pajor Istvántól A pipa és
a kávé), csángó történet
(Pajor Istvántól Arany rudak és
a hűség). Anekdotikus Gödri Mártontól
Ánder rántott fuszulykája,
életkép Mátis Bálinttól
a Vadászkaland.
A kötet összeállítója
33 oldalnyit emel ki Zajzoni Rab István
prózájából elindítva
ezek huszadik századi újrafelfedezését.
Szintén Zajzonira irányítja
a figyelmet a könyv két torzója
(egyik Hétfalusi Taizs Mártontól,
másik, melyet a tartalomjegyzék
nem tűntet fel, s a 244.oldalon kezdődik
, Jakab Istvántól).
Az útleírásokat kedvelő
s a kultúrtörténeti kuriózumokat
vadászó számára maradandó
élmény Keöpe Viktor ázsiautazó
két szövege: egyik a csángó-magyarok
világát köti össze a távoli
keletivel, a másik onnan távolról
kacsintgat haza. Érdekes honismereti olvasmány
Zajzoni Rab István két úti
jegyzete is.
Kelemen Kálmán Papp Béla
orvost a csángómagyarok példaképének
nevezi s Életem című önéletrajzával
a hétfalusi magyarok bukaresti hányódtatásaira
irányítja figyelmünket, s a
példa erejével megtartó energiákat
szabadíthat fel a hétköznapi
hősiesség értékét
élesztgetve.
Az idősebb és az ifjabb Rozsondai
Károly versei a kevéssé ismert
magyart költészethez tartoznak.
A sokszor újralapozott könyv Koszta
József Kossuth-díjas festőművészről
szóló írása fel-felújítja
bennem azt az egyre fokozódó kívánságot,
hogy a festő szülőföldje is
láthasson egy tárlatnyit abból,
amit a XIX. század végi Bécs,
Pest, München, Párizs, Olaszország,
Hollandia, Belgium csodálhatott.
Külön méltányolandó
a kötet összeállítójának
szerkesztői tisztessége, ugyanis utánközlés
esetén pontosan jelöli a szöveg
első közlésének adatait.
Huszonhét évvel megjelenése
után ajánlom e könyvet mindenkinek,
különösen a Barcaság magyar
olvasóinak.
Hochbauer Gyula |