Mondák, legendák | Hétfalusi csángó népdalok | Levelek | Gyermekjátékok |
Babonák
| Párbeszédek | Találós kérdések | Versek, mondókák | Balladák |
Népmesék
| Falucsufolók, névcsufolók | Közmondások, szólások | Népi humor |
Itthoni személyek

 
Népi humor
 

Báró Eötvös József kultuszminiszter 1869. szeptember 29-én látogatta meg a bácsfalusi iskolát. 2004-ben a 92 éves Gósuly István mesélte a következő történetet:
„1869-ben két kiváló tanulója volt a bácsfalusi iskolának: Gósuly György és egy Pünkösdi nevezetű. A mai tornateremben volt berendezve egy nagy osztály a tanulók számára. Eötvös József egy szép és értékes könyvet tett le a katedrára: »Ez a könyv azé lesz, aki megérdemli!«. Pünkösdi mindjárt felugrott: »A könyv az enyém!«. A kultuszminiszter kikérdezte Pünkösdit, majd Gósulyt is. Megfogta a könyvet és Gósuly vállára tette a kezét: »Ez a könyv a tiéd! Fiam, belőled egyedül király nem lehet ebben az országban, bármi más igen.« Sajnos, a szegény szülők nem tudták tovább tanítani Gósulyt, tehetsége és tudása kárba ment...”

*

Trefort Ágoston 1880. augusztus 30-án látogatta meg a hosszúfalusi faragóiskolát. Koós Ferenc királyi tanfelügyelő így emlékszik vissza a látogatásra:
„Korán reggel mentünk ki Hosszúfaluba a faragóiskola megtekintésére, melynek udvarán a csángó ruhába öltözött sok szép leány hatalmas éljenzésben tört ki, midőn a jó öregurat megpillantotta. Trefort a sorban álló leányok között megpillantott egy igen szép arcú leányt, s hozzálépve megkérdezte tőle: »Maguk ugye mind csángó leányok?«, s megsimogatta a szép leány arcát, aki hangosan azt felelte: »Csángók vagyunk kegyelmes uram!« »Szépek, valóban szépek«, mondá Trefort, mi pedig a háta mögött mosolyogtunk. Henter Gábor, azon állami iskola gondnokságának elnöke és főszolgabíró, azt a tréfát követte el, hogy néhány iparosnak szebb leányait csángóruhába öltöztette. A Trefort által megszólított leány, Perényi Júlia is ezek közé tartozott, s ezért mosolyogtunk az öreg háta mögött.”

*

Az idős Istók János világhírű bácsfalusi szobrásztól sokan kérdezték: „Egészséges, János bácsi?” Istók így felelt: „Az öregség nem betegség, hanem állapot.” Hajlíthatatlanul érte meg a 99 életévét, s ha egészsége engedte dolgozott, mert a munkát, az alkotást tartotta a legfontosabbnak.

Vallásvizsga volt a Zajzoni népiskolában. Jézus elfogatásáról beszéltek a gyermekek. Az egyik tanuló, akinek sehogysem jutott eszében a Gecsemáni kert, így mondta el Jézus elfogatásának történetét: ''- Jézus Krisztus az utolsó vacsora után kiment 11 tanitványával az olajfák hegyére, s ott ... s ott a Géczi mányi kertjében elfogták."

*

Nagy lendülettel prédikál a légátus Fűrészmezőn. Istentisztelet után meg is dicsérik:
- Olyan jó kiadása van neki!
- Hiszen kiadása van - felel a lelkész - csak bevétele nincs szegénynek...

*

Hittanóra Zajzonban:
- Miért voltak Dávid testvérei Saul táborában? - kérdi a hitoktató a gyerekektől.
- Mert békoncsentrálták őket! - feleli a modern gyerek.

*

-Hogy vette el Akháb kiraly Nábotnak a szőlőjét?
-Hát úgy - feleli a zajzoni gyerek - hogy a király felessége írt egy levelet, bétette egy plikba s elküldötte a fővezérnek.

*

Beiratkoznak a konfirmandusok és összegyűlnek a kátéval s az énekeskönyvvel a kezükben. Az öreg tiszteletes úr kérdezgeti mindenről a leányokat és fiúkat, hogy meggyőződjék a tudásukról. Mindegyik ad jó vagy gyenge feleletet. Végre egy iskolakerülő fiúra, Marcira, kerül a sor, aki mindeddig egy szót sem szólt.
-Hát te Marci, nem tudsz semmit?
-De tudok tiszteletes úr, tudok egy rigófészket a Zajzon völgyében!

*

Tatrang községbe akart eljútni azesperes. Kocsija egy keresztútba ért és nem tudta, hogy merre menjen. A közelbe egy kisfiú legeltette a bárányokat, megkérdezte tőle:
- Ott ne, keresztapám pityókásföldje mellett - hangzott a válasz.
- Hát melyik keresztapád pityókásföldje? - kérdezte az esperes.
- Hát még azt sem tudja? Ki maga? - kérdi a gyerek.
- Én a brassói esperes vagyok!
- No, csemáj esperes az ilyen, ha még azt sem tudja, hogy melyik keresztapám pityókásföldje!

*

Hosszúfalu nevében őrzi jellegzetességét. Mondják, hogy egy szekéren átutazó idegen, megunván a hosszas szekérrázást, sóhajtva megkérdezte kocsisáttól:
- Bácsika, ez a falu, ugye, nagyon hosszú?
- Hosszú - válaszolta egykedvűen a bácsi, majd vigasztalóan hozzátette: - De azért ennek is van vége!

*

Pürkerecen is "megfordul a koldus" - mert utána már havasok következnek, s nem megy tovább az út.

*

Tatrangon szalonnát lopott egy szegény ember, aki még akkor is ártatlanságát hangoztatta, mikor felfedezték kabátja hátsó felén az árulkodó zsírfoltot. Azóta, ha valaki tagadja az elkövetett hibát, azt mondják rá: "Ártatlan, mint Balázs bá - csak egy kicsit zsíros a háta!"

*

Apukám azt mondta, hogy az ő apukája a huszárságnak adott egy lovat s mikor visszakapta a ló tudott táncolni, vagyis szépen ment a zene hallatára. Mikor egyszer jöttek haza a mezőről, a ló meghallotta a fúvószenekart és elkezdett szépen táncolni.

(Székely András, 42 éves)

*

A felhagyott leány

Nem sikerült egykéje volt a tatrangi gazdag asszonynak, aki korán megözvegyülvén, nagyon elkényeztetve nevelte egyetlen leánykáját, aki lehet, hogy beteges volt, de az is lehet, hogy csúnyácska vala, és bár az édesanyja mindent rárakott volna, az elkényeztetett leány nem kellett senkinek sem. Még csak udvarlója sem akadt szegénynek, ott öregedett meg az anyja nyakán. Sőt a halálban megelőzte édesanyját.

A szíve mélyéig elkeseredett özvegyasszony így siratta el nyakán maradt, elhervadt leányát:

- Az Úristen ott nyugtasson meg, ahol vagy, hogy többé soha se kelhess ki a földnek gyomrából!
- Oh, Ilonám, Ilonám, édes egyetlen leánykám,
Milyen egy felhagyott leány es valál:
A stafírung a tiszta szobába,
Az ezüstöv a ládafiába,
A szép fejős tehén a pajtába,
Mégsem kellettél senkinek... Jaj, jaj, jaj!
Pedig egy olyan kaszálója vala az én leányomnak,
Az én Ilonámnak, hervadt virágomnak,
Hogy még kút es vala a közepibe, de még milyen kút!?
A hegyen lévő földjében es olyan pityókák termettek,
Mint az összkujakom, de még annál es nagyobbak...
Méges felhagyott leány maradtál,
Oh, oh, Ilonám, Ilonám,
Elhervadt szép violám... Jaj, jaj, jaj!

*

A póruljárt zsúpfedő

Hajdanában Brassó környékén élt egy szegény munkás ember, aki régi szokás szerint a házak fedésével, zsúpozásával foglalkozott, azzal kereste meg szűkös kenyerét. Akkoriban ugyanis még náddal meg zsúpszalmával, vagyis rozsszalmával fedték bé a falusi házak tetejét. Nagyon sok házat befedett már a környéken, midőn a saját háza fedelének javítása közben megcsúszott a háztetőn, és olyan szerencsétlenül talált leesni a tetőről, hogy nyakát szegve szörnyethalt, pedig a zsúpozással csaknem teljesen elkészült már, csupán egy lik maradt bédugatlan a tetőn. Ez megint olyan esemény vala, amit halottsiratás alkalmával illett elmondani, amit az özvegy híven meg es cselekede, így siratván el a szerencsétlenül járt zsúpfedőt, kedves életepárját:

-Jaj, jaj, jaj! Hallá-é? Hallá-é?
Harangoznak, hallá-é, hallá-é?
A pap es jő, lássa-é, lássa-é?
A kántram es jő, lássa-é, lássa-é?
Hogy illett kendnek, mikor billegett,
Milyen jól bédugá a likat, ahol csepegett.
Édes jó uram, lelkem jó uram!
Minden likat bedugott kend,
Csak egyet hagya bédugatlan,
Csak egyet hagya bédugatlan,
Oh, oh... jaj, jaj, jaj!

Midőn idáig ért vala siratásával, a kántor, aki különben a rossz nyelvek szerint széptevője vala a megözvegyült asszonynak, rázendített az alábbi közismert gyászénekre:

"Gondunk lesz majd nekünk raja!..."

*

A juss

Egyik Brassó környéki csángó faluban elhalálozott egy gazdag asszony, aki mivel gyermektelen volt, minden vagyonát rokonai között osztotta fel. Egyik közeli rokonát azonban kifelejtette a testamentumból, ami nagyon rosszul esett az elfeledett rokonnak, aki keményen elhatározta, hogy a rajta esett sérelmet majd a temetés napján hozza a falu tudomására. Úgy es cselekedett, amint elhatározta vala, és mivel a temetésre megkésve érkezett, áttörte magát a gyászoló gyülekezeten, odafurakodott a koporsó mellé, ráborul annak egyik szögletére, és jő hangosan, hogy mindenki hallhassa, így kezde óbégatni:

- Édes néném! Lelkem, jó néném!
Engemet elfelejtett kigyelmed,
Néköm semmit sem hagyományozott,
Méges a koporsójánál vagyok,
Méges megsiratom kelmédet,
Itt hullatom könnyeimet!
Mert akiknek kigyelmed
Minden vagyonát hagyományozta,
Még egyetlen könnyet,
Egyetlen sovány könnycseppet
Sem ejtenek jótevőjük bús koporsója felett,
Bús koporsója felett...

Mint valami megbolygatott méhkas, olyan lett egyszeriben a megsértett rokonság. Egyszerre többen is megragadták a panaszkodót, egyesült erővel leteperték, behúzták a koporsó alá, ahol alaposan elpüfölték őkelmét, miközben egyre szidalmazták:

- Hát tégedöt ki hívott ide, te rongyos? Me juss! Nesze juss! Hogy soha el ne feledd édes nénédet! Nesze! Nesze! Itt van! Megkapod tőlünk a jussodot, Hogy holtodiglan legyen mivel bégass!

 
©2006 copyright hetfalu.ro | powered by Mediaexpert®