|
|
 |
Barkó
András
Barkó András (balról) idős
román barátjával
Kilencvenéves derűvel néz a legidősebb
véndiákként a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
találkozójáról. Holnap töltené a századik évét
Barkó András néptanító. Pár héttel a találkozó
előtt kísért el egy román barátjához, aki azt
a házat vette meg mely ideiglenesen evangélikus
felekezeti „iskolaként” fungált Bácsfaluban a
’40-es évek zűrzavarában. Magdó János lefényképezte
a házat előtérben a két méltóságteljes öreggel
iskolatörténeti adaléknak, s így a tanító bácsi
képe is ott van hétfalu magyar iskoláinak utóbbi
monográfiájában szűkszavú életrajzi adatok mellé
450 esztendő 700 nevelőjének adattárában.
„Született Bácsfaluban 1902. november
21-én Barkó György és Opra Anna második gyermekeként.
A betűvetést a bácsfalusi népiskolában kezdte,
majd a hosszúfalusi polgáriban folytatta, ahonnan
az eperjesi kollégium képzőjébe került. Az első
világháború zivatara a Nagyenyedi Bethlen Gábor
Kollégiumba sodorta, ahol 1921 nyarán szerzett
kántortanítói oklevelet” – másolom egy megemlékező
írásból, s azon gondolkozom, hogy a népi bölcsesség
idevágó sziporkája ellenére egy pedagógus csak
szűkebb - tágabb szülőföldjén nevelhet legeredményesebben.
Mert diákban és nevelőben közös az, hogy ugyanabban
a valóságban otthonos, s ha ez lesz a tanítás
hivatkozási alapja hitelessé válik a tudás haszna
is. A hosszúfalusi polgári iskola még a világháború
hangulatmételyező előszele ellenére is bírt olyan
szellemi lendületet adni növendékeinek, mely meghatározta
jövőjüket. Tanulmányainak következő állomása Eperjes.
Az itteni evangélikus kollégium azt jelentette
a magyar evangélikusság számára, mint Debrecen,
Sárospatak vagy Nagyenyed a magyar reformátusok
számára. Hiszem, hogy alakító érdekű lehetett
az ifjú Barkó András jellemében az, hogy - bár
rövid ideig – de Eperjesen tanulhatott, majdnem
száz évvel az után, hogy Kossuth Lajos szellemisége
ott érlelődhetett 1816-1819 között. Az, hogy Nagyenyed
volt a pályára bocsátó tanintézmény egy olyan
emberi és nemzetiségi tartásra kötelezte, melyet
nem lehetett megtagadni.
A katonaság megszakította pályakezdés
1921. szeptember elsejétől Tatrang, majd 1925-től
Székelyzsombor nemcsak a kántortanítói szereppel
ismertette meg, hanem valóságismeretét is elmélyíthette.
Pürkerecen már a tapasztalt néptanító Gazdakört
szervez, Hangya szövetkezetet, faiskolát létesít
és gondoz, férfi-kórust alakít. Teljes lélekkel
állt be azok közé, akikre méltán büszke a magyarság
és Benedek Elek. Igaz, hogy más körülmények között,
mint az előtte járó nagy népnevelő-nemzedék: Borcsa
Mihály, Bartha Károly, Szemerjai Károly, Kelemen
György, Molnár Viktor, de ugyanolyan lendülettel,
mint a millennium - ösztönözte nagy jövőtervezők,
akik úgy éltek és tanítottak, hogy közösségük
gyarapodjon.
„Faiskolát létesített (még 3 fa
terem ezekből!), ő ismertette meg annak idején
öregeinkkel a földieper, a piros ribizli, az egres
és a málna termesztését. Új, nálunk még ismeretlen
gabona-, burgonya-, és kukoricafajták termesztésére
tanított, méhészkedett, az ő nevéhez fűződik a
Zajzon patak szabályozása, a partmenti akác és
hársfák ültetése, a gazdakör” – írta róla Szenyei
Sándor a Brassói Lapok 1984. április 6-ai számában.
Barkó András Pürkerecen azt folytatta,
amit Bitay Sándor tanítóelődjét követve Lukács
Károly jegyző elkezdett volt.
1940-ben a Komandói elemi népiskolába
került. Ott tanította 1946-ig a szülőföldjétől
nagyon különböző világban. Hogy milyen eredménnyel
dolgozott itt, értékelik az 1980-as évek második
felében 50 éves kommandóiak, akik szerint a hétfalusiak
lelkiismeretes, egyenes, kötelességtudó emberek,
mert ilyen volt az őket tanító Barkó András tanító
bácsi és évtizedekkel utána ott orvoskodó Deák
János.
1946-tól nyugdíjazásáig, 1962-ig
a bácsfalusi és a türkösi elemi iskolákba tanított.
Szaktanárok hiányában Bácsfaluban fizikát, kémiát,
természetrajzot, mezőgazdaságtant tanított. Kísérleteivel,
magyarázataival sok diákját vonzotta ezekre a
területekre (Szigeti András elektromérnök, Kapitány
János elektrotechnikus).
1921-ben egy román szomszéd nénitől
kapott volt egy rajt azzal, hogy „Fiam, ha szerencséd
van, sokat fog ez rajtad segíteni” – mondta leánya,
a tojáshímzést Négyfaluban visszahonosító Barkó
Etelka nyugalmazott tanárnő. Ő sorolja azokat
is, akiket bevezetett a méhészkedésbe: Partin
Endre, Bubla Kálmán, Cioloca Ninis Prunela...
Nagy Árpád, Kapitány János, Káplár
János, Borcsa András – egészíti ki Bubla Kálmán,
aki azt is tudja, hogy a kaptárokat is a tanító
bácsi készítette volt Veres bácsival s magyarázza,
hogy akácra Calafat környékére mentek (Dobroteasara),
onnan napraforgóra Valea Ciorii mellé Ialomiţa
megyében, Ţăndărări közelében.
Itthon az erdőn a Döjtöne völgyébe. Esténként
összeültünk s egy-egy pohárka mézes pálinka mellett
elmesélte az életét, Gyuri csintalanságait (akiből
neves színész lett: Barkó György), Bandiról (aki
jóhírű gyerekgyógyász lett, Barkó András doktor).
Őszinte ember volt és nyitott – emlékezik vissza
Bubla Kálmán – mindenhol így emlékeznek rá vissza.
Sok helyen most is emlegetik az öreg magyar méhész-tanítót.
A könyvespolcán Pásztortűz, Helikon-évfolyamok,
az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei, az Élet és Tudomány
összegyűjtött évfolyamai, hazai és magyarországi
méhészújságok. Mellettük Dickens, Dumas, Tolsztoj
– sorozatok.
Bácsfaluban a gömbakácok helye is
Barkó tanító bácsi emlékét őrzik, s ha újraültetnénk
a fasort, az is az ő emlékére rügyezne majd.
Hochbauer Gyula
Fóris
Béla
Fóris Béla (1872
- 1959), neje: Molnár Sára, lányuk:
Lujza (készült 1906-ban)
Röviden jellemezve: ezermester volt és
fényképész. Brassóban
született 1872-ben, Fekete utcában
(ma Nicolae Bălcescu), családjának
péksége és üzlete volt.
A fényképészet mesterségével
Brassóban ismerkedett meg a századforduló
környékén, majd házassága
révén Tatrangra került. A családi
krónikában erről így
ír: „Házasodtam 1899. év
febr. 6-án, Húshagyókedden."
Felesége, Molnár Sára,
1881-ben született, és férjét
pontosan egy évvel élte túl:
1960 karácsonyának estéjén
halt meg. Kilenc gyermekük közül
csak hárman élték meg a felnőtt
kort, Róza nevű lányuk (született
1918-ban) még él, így tőle
is sikerült egyet s mást apjáról
megtudnom. Elbeszéléseiből
egy ügyes üzletember alakja rajzolódik
ki, aki tehetségével, szorgalmával
és gyakorlatiasságával biztosította
családja megélhetését
és vagyona gyarapodását.
Tatrangon több éven át egy
falusi vegyes boltot működtetett, de
ezt a későbbiekben feladta és
egyre inkább a fényképészetnek
szentelte idejét. Az akkori szakmai eljárásoknak
megfelelően üveglemezekre fényképezett.
Elsősorban Zajzon-fürdőről
készített levelezőlapokat,
melyeket a fürdővendégeknek adott
el. Képeit saját kezűleg készítette,
díszített kartonkeretbe ragasztotta
és gyakran be is rámázta
őket. Készített azonban képeket
a Kárpát-kanyar többi településéről
is Négyfalutól Bodzafordulóig,
családokról, iskolásokról,
konfirmációkról, összejövetelekről,
kirándulásokról, és
a falvak életének minden fontosabb
eseményeiről az 1910-1950 közötti
időszakban.
Kitűnő készügyessége
révén a fényképészeten
kívül sok minden mással is
foglalkozott. Autókat, kerékpárokat
és órákat javított,
ablakokat üvegezett, edényeket foltozott,
de ha megkérték farsangi álarcokat
is készített. Sőt kiterjedt
gazdasága is volt, családjával
együtt állatokat nevelt eladásra.
Háromfaluban a múlt század
elején a Tompa család mellett Fóris
Bélának volt még autója.
Amikor kocsijának küllői elromlottak,
ezeket állítólag maga egészítette
ki saját faragású küllőkkel.
Szépírása és
stílusa tanult emberre vall. Anyanyelvén
kívül németül és
románul is beszélt. A tatrangi vezetőség
felkérésére több alkalommal
is tolmácsként volt jelen a szász
falvak előljáróival folytatott
tárgyalásokon, melyeken különböző
vitás ügyekben (pl. földek határainak
kijelölése) kellett egyezségre
jutni.
A háromfalusiak ma is emlékeznek
rá, sokukról készített
fényképet. Ma is közszájon
forog az alábbi kis humoros történet:
- Béla bácsi csúf
fénylépet csinált rólam!
- mondta az egyik kliens.
- Csúf emberről én
sem tudok szép fényképet
készíteni! - válaszolta az
öreg fényképész.
Fóris Béla fia az
apjától hátramaradt üveglemez-negatívokból
sokat elajándékozott. A megmaradt
270 darab üveglemezt csak a szerencse mentette
meg a pusztulástól. Egy véletlen
folytán a szomszéd házban
tartózkodtam, amikor kifelé jövet
a fényképész fiával
találkoztam, aki egy ócska faládát
cipelt, és a Tatrang vizébe készült
kidobni. A ládában Fóris
Béla még megmaradt üveglemezei
voltak...
Dr. Magdó János
|
|
Jancsó
János
Nyomdász, lapkiadó.
|
|
Szász
Benedek Márton
Amolyan ezermester volt. Fúrt,
faragott, méhészkedett. Szeretett
fában faragni. Fia Szász Benedek
István, unokája szintén Szász
Benedek István grafikus, a Zajzoni Rab
István szobrának készítője.
Faragott kapujai között,
80 évesen
Gyermekkorom Négyfaluja
- A 110 éve született
Szász Benedek Márton vallomása
-
Visszagondolok egész gyerekkoromra
1910 körülig, ez volt az elődeink
kora. Nagynak láttuk Őket, féltünk
is tőlük. Minden magyar (a kőművesek
kivételével, kik a Regátba,
Bukarestbe jártak dolgozni) mezőgazdasággal,
fuvarozással, erdőléssel foglalkozott,
nem voltak úgy terhelve, mint most, de
nem is volt lux.
A nők hétköznap
vastagabb ruhát, bokáig erőt
hordtak, vasárnap azonban csángó
ruhában jártak a templomba. Az emberek
(szerk. megj.: értsd férfiak)
hétköznap mindenféle posztóruhát
viseltek, amit a helybéli románságtól
vettek, mivel a helybéli románok
ezzel foglalkoztak. Vasárnap az emberek
is csángó ruhát vettek magukra,
ami harisnyából és ingből
állott. Az ing sárga cérnából
varrott hímmel volt díszítve,
kieresztve viselték, mint a románok,
csak rövidebbre volt kieresztve. Akkoriban
rendesen jártak templomba, délután
a fiatalok táncba jártak, az öregebbek
pedig kiültek a kapuba, a szomszédságban
beszélgetni, egész östig, míg
jött a csorda, akkor az asszonyok mentek
fejni, az emberek pedig elrándultak a kocsmába.
Az öregemberek hosszú
hajat viseltek, le vállig, asszonyt konty
nélkül pedig nem lehetett látni.
A respekt az öregeknek megvolt, bárhová
mentek. A románsággal jó
viszonyban voltunk, nem emlékszem, hogy
csak egyszer is veszekedtünk volna az akkori
időkben. Virtus a legényekben nagy
volt, veszekedés is volt az igaz, hogy
az azutáni korban olyant nem lehetett látni.
Hatalmas, erős emberek voltak, ha elcsíptek
egy másfalusit, hogy a falujába
megy vaegy leányhoz, pláne a kedveséhez,
az biza megjárta. Kést nem használtak,
mert aljas dolognak vélték, szégyen
volt.
Nyugodtan éltek az emberek,
nem volt hajsza, csak ha este 10 óra után
énekeltek az úton vagy lármáztak,
a csend-őrök elcsípték
és akkor megjárták. Szolgabíró
büntetett. Az erdőről az erdőmérnök
rendelkezett, adott a népnek fát,
amennyit akart. A községek adtak liciten
parcellákat kereskedésre is, de
le kellett fizetni a kiszabott összeget,
mely nem volt magas, s így volt elég
kínálat a piacon.
A szokásokról is írok,
az 1910 előttiekről: megvolt a kalákázás,
ha épített valaki, a cséplésnél
szintén segítettek egymásnak,
megvolt östenként a guzsalyos vagy
a kukoricabontás, mely szórakozás
is volt egyben. Akkoriban mintha többre nézték
volna a komaságot vagy a sógorságot.
Orvos csak kettő volt, Csernátfaluban
Paizs doktor, Türkösben pedig Mitterman
gyerekorvos. Patika is kettő volt, Hosszúfaluban
és Csernátfaluban. Kórház
nem volt. Otthon szültek az asszonyok, bábák
segítségével, a gyerekeket
keresztelés végett az egyháznál
jelen-tették be, nem a községnél,
így a papok vezették a születési
lajstromot. A keresztelésre, mint most,
a legközelebbi rokonokat, barátokat
hívták meg, utána ebéd
vagy vacsora volt. Ajándékokat nyilvánosan
nem szedtek, de a komák azért tettek
be az abrosz alá, ahol ültek (most
nyilvánosan adják). Most meghívják
a konfirmációra is, és elvárják
az ajándékokat nyilvánosan.
A házasság nagyobb
ceremóniával járt mint most,
a vagyon kérdése is fenn forgott,
szerzőnők is voltak, kik eljártak
háztűznézőbe. Azután
jött a táncbavivés, jött
esténként a leányos házhoz
járás, a fogadás kérdése,
azután jött a szerzőnő,
a vagyon puhatolózója. Ezután
jött a legény, szólt a lánynak,
mit akar, ha igent mondott, akkor beküldte
az apjához, ha nem kapott kosarat, akkor
megbeszélték a hivatalos nap jöttét,
amikoris a legény jelentkezett az apjával
megkérni a leány kezét, amit
a vagyon követett. Ezelőtt a vagyon
kérdése is előjött, sok
esetben megírták az ajándéklevelet,
majd meghatároz-ták az eljegyzés
napját. Ezt követte a készülődés,
bejelentés az anyakönyvvezetőnél
és kivárni a három hetet
az esküvőig. Ezelőtt, ha módosabbak
voltak, vágtak tehenet, disznót,
a vőlegény házánál
tartották a lakodalmat.
A lakodalom előtti estén
megtartották a hurkást, oda
csak a legközelebbieket és azokat
hívták, kik a felkészülésben
segédkeztek. A lakodalom előtt megjegyezték
a lakodalmi ház kapuját, a két
kapufára fenyőfát szegeztek,
kettőt összetörtek és koszorúként
tették középre. Ez is ceremóniával
járt, a legények és barátok
befogtak egy pár lovat a szekérbe,
és öten-hatan elmentek fenyőfát
hozni. A fejsze mellett pálinkával
is föl voltak szerelve, a fenyőfa mellett
mindenik hozott hosszú bükkfa-csemetét,
mely a koszorú szerepére szólott.
A legények a szekéren lábon
állva, kezüket fölfelé
tartva, énekelve robogtak be a faluba.
A faluban várták az érdekeltek
és a haragosok is, egyik vízzel
telt vederrel a kezében, másik mocskos
húgylével, ha tehették, leöntötték
őket, de nem volt könnyű dolog,
mert a legények a hosszú vesszőkkel
megpallták őket. Sokszor nevetség,
máskor bosszankodás lett a vége,
pláne, ha a fehér harisnya is kapott
a mocsokból (70 évvel ezelőtt
láttam egy ilyen játszmát).
Egy héttel a lakodalom előtt
a vőfély, hívogató bokrétásan,
meghívta a vendégeket a lakodalomra.
A lakodalom mindig a legénynél tartódott
meg. Onnan is indult ki. Szószóló
volt fogadva, aki rendezte a kikérést
mind a vőlegénynél, mind azután
a menyasszonynál, sokszor megríkatta
őket a beszédével. Megindult
a menet gyalog a templomba, a cigányok
elöl menve húzták a Rákóczi-indulót.
A szószóló és a vőfély
elment kikérni a menyasszonyt, majd a templom
előtt találkoztak a többiekkel,
ezalatt ezek a templom előtt táncoltak.
Miután megtörtént az esküvő,
hazamentek a vőlegényházhoz
(cigány nélkül), ahová
a szószóló kérte be
őket. Ezután jött az asztal,
melyet a szószóló rendezett,
a káposztás után jött
az ajándékszedés, melyet
szintén a szószóló
vezetett le beszédekkel. Ezután
a tánc következett, mert a banda már
készen volt. Jött majd a menyecske
ellopás-kiváltás és
a párnás tánc. Éjfél
után az új párok megszöktek,
a többiek maradtak másnapra is. Másnap
jött a tormás (így hívták),
sokszor jobb volt, mint előző nap.
Az első vasárnap az
anyós be kellett vezesse a menyét
a templomba, megmutatni a padját, mégpedig
felkontyolva, sárga fátyollal, azután
jött a fehér fátyol.
Szokás volt, hogy a barátok
östenként bementek diskurálni,
kártyázni, karácsonykor és
újévkor megénekelték
egymást csoportosan is. Költségmentesen
jártak egymásnak segíteni:
építkezéshez, csépléshez,
minden olyan munkához, amit vissza lehetett
segíteni. Nem volt az a gazdagodási
vágy.
Háromféle csorda volt:
ökör-, meddü- és
tehéncsorda. Húsvétkor
a pásztorok jöttek öntözéskor
"Tikmonyát, szalonnát, pálinkát!"
kiáltással, s minden gazda tudta,
mi jár nekik és adta is szó
nélkül. Minden ember szívesen
fogadta akkor a gyerekeket öntözni.
Jöttek a maszkák csoportosan a kerekes
leánnyal, sok bolondságot csináltak,
játszottak, de csak a mellékutcákban,
mert az akkori pap, Deák Sándor
nagyon tiltotta, képes volt a csendőröket
is igénybe venni, de ez a szokás
azért még megmaradt sokáig.
A jelenkoromról, vagyis amin
már átmentem, arról írok
most:
1910 után a fenyőfa-rendezés,
hurkás, tormás elmaradt; a többi
szokás azonban megmaradt a háború
kezdetéig, még azután is.
A háború után
elmaradt a Rákóczi-induló,
módosult a háznál csinált
lakodalom, most a vendéglőben tartják;
elmaradt a csángó ruha is.
A háború kezdetéig
nehézséget nem éreztünk,
dolgoztunk, mint kisgazdák, csendesen a
magunk munkáján. Az első háború
után megkezdődött a nagy munka,
hajsza, sokféle baj, nem jó rágondolni,
nem is írok semmit róla, az újságok
megírták.
*
Jelen esetben nem dolgozó
kollektivista vagyok, 1962 óta. Nehéz
volt megszokni először a 40, azután
a 150 lej havi nyugdíjból való
megélést. Két fiam, 5 unokám
van, egészségesek, gyári
munkások, meg vagyok elégedve. Bár
a nyolcvanon túl vagyok, nehéz terveim
vannak, de az egészségem miatt félek,
hogy fuccsba mennek. Munkámat illetve szórakozásomat
látták, szeretném folytatni.
Szász Benedek Márton
és unokája Szász Benedek
Mária - 1979-ben |
|
Török
Mihály
Csillagfaragó - Török
bácsi, a XX. századi Hétfalu
rendkívüli kosárfonója
Nemes-fűztenyésztés a csángó
községekben ez ideig nem volt. Közönséges
fűzfajokkal a patakok árterületein
meglehetősen nagy területek vannak benőve,
de szakszerű kezelésben azok sem részesülnek.
A kosárfonással csak néhány
iparos foglalkozik, akiknek vesszőszükségletei
a fűzesekből gondozás nélkül
is kitelnek. E miatt a füzesek tulajdonosai
a fűzvessző telepeket csak silány
legelőknek tekintik, és más
módon nem is igyekeznek hasznukat venni.
Pedig a vesszőfonás - különösen
háziiparszerűleg űzve - a csángó
lakosságnak sok hasznot hozhatna, mert
vesszőből font árut csupán
Brassó város lakossága és
gyár telepei nagy mennyiségben fogyasztanak.
Ezen körülményre való
tekintettel az állami erdőhivatal
már az 1901-ik évben intézkedett,
hogy a csángó községben
a kezelő erdőgondnokság igyekezzék
nemes fűztelepeket létesíteni
és az elmúlt év tavaszán
néhány község árterületein
történtek is nemes fűztelepítések,
de azokat csak Zajzon község részesítette
kellő gondozásban, míg a többi
telepítést legeltetéssel
többé-kevésbé tönkre
tették. E télen azonban - figyelemmel
arra, hogy a vármegyei gazdasági
egyesület a Háromfalu részére
kosárfonó tanfolyamot rendezett
- az állami erdőhivatal az első
kísérlet kedvezőtlen eredménye
dacára ismét felvetette a nemes
fűztelepítés eszméjét.
(...)
A vesszőfonás tanítása
természetesen folytatandó. A tanítás
azonban az 1903-ik és 1904-ik évek
alatt célszerűen csak a durva vesszőből
készíthető tárgyakra
terjedhet, miután ezen idő alatt finom
fonásra alkalmas nemes fűzvesszőt
legfennebb a zajzoni telep produkálhat
és tartani lehet attól, hogy ha
a tanfolyamon részt vettek az ott látottakat
nem vehetik mindjárt gyakorlatba: 1-2 év
alatt amíg finom vesszőt is kaphatnak
- az ilyen veszővel való fonást
elfelejtik. E 2 év alatt tehát a
mezőgazdasági és háztartási
eszközök s dongák, hordók
és edények készítését
gyakorló tanfolyamokra kellene fordítani
minden erőt. Az 1905-ik évre forduló
év végén azonban már
a finom vesszőfonás tanfolyama is
sorra veendő és pedig akként,
hogy az érdeklődők nemcsak a
fonást, hanem a vessző elkészítését
is elsajátítsák. A tanfolyamokat
(beleértve a házi eszközök
stb. készítését oktató
tanfolyamot is) egy ideig minden 2-3 évben
meg kellene ismételni és a vesszőfonás
a forgáccsal való fonással
kapcsolatosan is tanítandó volna.
A készülő áruk feleslegei
közvetlen piacravitel útján
és közvetítő kereskedők
segélyével egyelőre valószínűleg
a brassói piacon is elkelnek.
(Brassó-vármegyei
Csángó Bizottság: Tanulmányok
és javaslatok, Brassó, 1905)
*
Amikor a Brassó megyei Csángó
Bizottság jövőszervező terveiből
idézett szövegünk is napvilágot
látott, akkor született 1905. február
15-én Hosszúfaluban. A Mezőszéle
út első házából
járt az ide nem messze lévő
állami elemibe, majd az első világháború
első évei alatt a Götz Béla
igazgatta Gazdasági Iskolába. 1962-ben
az általános kollektivizálás
után nem akart a téeszben dolgozni
azért, hogy neki ne parancsolgassanak,
s 70 éves koráig tűzoltóként
dolgozott a Köpe-féle fűrésztelepen,
hogy kapjon majd valamennyi nyugdíjat.
De utána is kellett valamivel foglalkozni,
mert tétlen nem tudott ülni. Eleinte
csebreket készített a család
számára közel egy évig.
Majd 1976-ban kezdett hántott vesszőből
fonni.
Addig is font pityókáskasokat
hántatlan fűzből és venyigéből,
fáskosarakat és pelyvahordót
is az egész családnak, azaz 5 gazdaságnak
(gyerekei családjainak is). Ami kilyukadt,
azt reperálta. "Nagyapámnak
volt keze is, szeme is, esze is. Eleinte külön
font fület tett a nagy pityókás
kasnak utánfonással, később
rájött, hogy egyszerűbb, ha fonat
közben alakítja ki a fület. (...)
A hántatlan fűzfaág is kétféle:
világosabb és sötétebb.
(Egy-egy kosáron, hogy tetszetősebb
legyen, a kétféle fűz váltakoztatásával
mintázatot alakított ki.) Az első
hántott fonat egy ruháskosár
volt. Mi hoztuk a mintát. Mint minden újat,
ezt is morfondírozva fogadta. - Nehéz
az. Meghántani s minden. - mondta, de aludt
rá kettőt s közben gondolatban
már próbálgatta is, hogyan
lehetne, s mikor nekifogott, akkor már
sikerült."
Levelezés előtt, rügyezés
előtt mentek fűzet vágni a Tatrang
partjáról a palló mellől,
az Epresaljáról, a Garcsin völgyéből
Andrissal (egyik unokája), Bandival és
Misuval (fiai) is. Az autóval 3-4 főzetre
valót is hoztunk. Máskor gyalogosan
hozta a hátán, amit elbírt.
Egyszer öregen (85 éven túl)
is elment egyedül fűzért.
"Eleinte szedés után,
nyersen hántotta, mielőtt megszáradt
volna a fűz, tavasszal vagy augusztusban.
Utána mi kaptunk egy könyvet románul,
amiből megtudta, hogyan kell főzni a
vesszőt. Eleinte Misu csinált egy
80 centi hosszú edényt pléhből.
Ebben főzte a kályhán. Utána
rájött, hogy a pityókásfőző
üstben is lehet. Marékkötegként
összehajtotta s az üstbe göngyölítette.
Hamar rájött, hogy gőzben, kevés
vízzel gyorsabban lehet."
Miután megfőzte, hántotta,
majd napon szárította. Fonás
előtt ismét beáztatta, hogy
ne törjön, hajoljon. Estétől
reggelig áztatta. "A köteg
vesszőt megfonta, a tövét megpotyolta
egy fakalapáccsal s úgy (aztán)
húzta. De ez hamar ment, rövidesen
találékonyan könnyített
a dolgán: egy deszkába behúzott
egymás mellé két acéldrótot,
a fűzfát közéjük
tette, s miközben húzta kifelé,
az hántódott." Ez előtt
kipróbált egy tilolószerű
szerkezetet is: ez olyan fafogószerűség
volt. A csuklós végébe beszorította
egyik kezével a fűzfaköteget
s a másik kezével, hogy ne horzsolja
fel a kezét, egy ronggyal fogva húzta.
"A szükséges szerszámokat
is maga készítette: a körülbelül
7 centi élű bicskát kaszaélből
s nyelet is ő tett neki. A lovat egy kis
mosópadból alakította. (Ez
volt a munkapad.) Egyik oldalára hátat
szerkesztett, hogy kényelmesebben lehessen
ülni. Maga elé az ülőbe
vágott lyukba egy lécet tett, akkorát
hogy a rá helyezett kosár keze ügyébe
kerüljön. A lécbe bicikliküllőből
készített szeget s ebbe tűzte
a kosár előre megfont fenekét
(Mely gyakran 10-15 cm átmérőjű
volt.) A fenék bordái mellé
szúrta be az állogató bordákat,
amelyekre a fonat került. A padon, az ülés
előtt két lyuk: egyik a késnek,
másik a sillának (mellyel néha
a fonatnyílást segíteni kellett)."
A hasítót szintén kaszaélből
készítette. Mert igaz, hogy a fűzet
bicskával könnyen ketté lehet
hasítani, de a fonáshoz egyforma
hasítékokra volt szükség.
Kigondolt s elkészített egy sarvalóhoz
hasonló szerszámot. Ebbe betette
az ágat, végét csípőfogóval
megfogta a lap alatt, és kihúzta
miközben a penge, mint egy gyalu levette
a többletet. "Bálint István
(a képzőművész) hozta
az első hasított fűzből
készített mintát."
Szeretett hasított fűzből dolgozni,
mert szaporább volt. "Nyáron
a pajtában, télen hidegben, inkább
a konyhában dolgozott. (...) Mama egyszer-egyszer
morgott, hogy mind teli van minden fűzel,
mikor hegyezte a vastagabb felét, vagy
máskor hasította is."
Szeretett fonni, örömét lelte
a munkában. Fonás közben énekelt
vagy fütyörészett. Dalokat dúdolt
és egyházi énekeket is. Naponta
egy-két kosarat font. Este azt mondta:
"Nem telt el hiába a nap, hagytam
valamit magam után." vagy "Nem
szívtam hiába az Isten levegojét."
A hántott fűzből készült
fonatok: ruháskosár, kézimunka
kosár, piaci kosár, virágcsokornak
való kosár, gyümölcsös
kosár, hímes tojásnak való
húsvéti kosárka, virágtartók,
kenyérkosár, szelt kenyérnek
tálaló kosár, újságtartó,
papírkosár, üveget tartó
"bárkosár" (Barkó
Etelka vitte a mintát és adta a
nevet), tálaló asztalka, lámpaernyők,
fali dísz (napkorong), lábos alá
való, tálaló tálca,
ceruzatartó, különböző
füles kosárkák, (mélyebb-laposabb,
változatos formájú). A minták
közül kettőnek a nevére
emlékeznek: pillangós fonat, mely
a lepkeszárnyakhoz hasonló ívelésekből
áll és galariás minta, melyben
a sűrű fonat után következő
befonatlan bordázat, melyet ismét
sűrű fonat követ s így tornácszerű
hatást kelt.
Ezreket font. A családban is van már
száz, mert egy-egy mintából
legalább annyit font, hogy mindenkinek
jusson egy-egy. "Ajándékba
is sokat vittünk. El is adott. S szép
keresete is volt belőle. - Akárhová
nyúlok, mindenütt pénz van.
- szokta volt mondani tréfálkozva."
Font Amerikába, Németországba,
Svédországba, Magyarországra
és itthon szerte az országba. A
családból Enikő (egyik unoka)
próbálgatta volt a kosárfonást,
főként Kovásznai Miklós
tanító bácsi határozott
unszolására: "Megtanulod.
Elkészíted. Kézimunkaórára
hozod." - "Más hosszúfalusi
nem jelentkezett tanoncnak csak Nagy István
akarta volt megtanulni. Jött egy párszor,
megtanulta. Ő most szépen fon."
*
Nem Banner Zoltán Csillagfaragói,
vagy szemfüles néprajzosok népszerűsítették,
hanem munkái hordták szét
hírét a világba. S a hírt
időtállóvá teszi a munka,
melyről biztos Bandi Dezső is elmondaná,
hogy a szépség célszerűen
rátalál a hasznosságra benne.
Kézművesség és népművészet
talált egymásra Török
Mihály bácsiban. Az első jellem
s adottságok függvényeként
tanulékonyság, értékek
iránti alázat, kézügyesség,
türelem összegzője. A második
találékonyságot, képzeletet
feltételez. Képzeljenek egy jókora
teret, rajta kirakva az ezernyi kosár.
Török bácsi a térből
alig kiemelkedő halmocskán kosárfonó
lován. A kosarak mellett mindenütt
kötelező volna jelen lennie annak, akié
a kosár. Ennyi emberben, lehet az a közös,
hogy egy-két munkájával megszólította
őket egy kivételes hétfalusi
csángó-magyar valamikor a XX. század
vége felé közeledvén.
S ha valaki azt a feladatot kapná, hogy
gyűjtse össze a térről az
egyforma fonottasokat, belecsorbulna a bicskája,
mert miként nincs a világon egy
embernek két egyforma pillanata, úgy
nincsen e munkák között sem teljesen
egyforma...
Nézem a hátlapon gyermekeinek,
unokáinak ajánlott fényképét
s kérdezem magamtól is, hogy vajon
mi válassza ki valamire az embert? A volt
hosszúfalusi gazdasági iskola sokszáz
kosárfonást is tanuló növendéke
közül miért éppen Török
Mihályban érett be a hajdan elvetett
mag gyümölcse? Az iskolában elhintett
mag, az egyén cselekvéskényszere,
néhány ízlést érlelő
ember jótanácsa meg a közösség
igénye működtetni kezdett egy
népművészeti ágat.
Nézek egy másik fényképet
is: 24-en vannak rajta. Középen Mihály
bácsi s körülötte négy
gyereke: Anna, Irén, Mihály, Bandi
családjaikkal. A velük folytatott
emlékező beszélgetés
szövegéből állítottam
össze a kosárfonó Török
Mihály bácsit megidéző
írásrészt. (Adatközlők:
Veresné Török Anna, 72 éves;
Köpéné Török Irén,
66 éves; Török András,
60 éves; Miklósné Veres Melinda,
37 éves; Köpe Enikő, 31 éves).
A felvétel óta az unokák
többsége is családot alapított.
Legtöbbjüket ismerem: egyfából
faragott emberek.
Újból nézem a képet,
a kosarakat s felötlik bennem egy imént
félig nyitva maradt kérdésre
a válasz. Ez a nemzetségnyi család
Török bácsi főműve.
Aki ilyen tartalommal élte meg életét,
az szelíd méltósággal
hallhatta meg azt a szót is, mely őt
arra hívta, hogy évtizedig másképp
szolgálja közösségét
mint addig. Majd miután ezt a feladatát
is teljesítette, konok bölcsességgel
indult tovább...
Hochbauer Gyula
|
|
